Csáth Géza halálát követően egészen 1964-ig – Illés Endre ekkor adja ki A varázsló halála című válogatott elbeszélésgyűjteményt – kellett várni, hogy a szélesebb olvasóközönség ismét felfedezhesse magának a műveit. Mi volt az oka ennek a fél évszázados hanyagolásnak?
Két oka volt, az egyik magában Csáthban keresendő. 1914 után gyakorlatilag eltűnt az irodalmi életből, alig-alig szerepelt, talán csak egy novellával, a Dénes Imrével, amit Kosztolányi Dezső könyörgött ki belőle az Esztendő című folyóirat számára. A Nyugat szerkesztői hiába írtak neki levelet, hogy küldjön novellát, íróként nem tért vissza. A világháború és Trianon után a megváltozott világban pedig egyszerűen elfeledkeztek az idő előtt elhallgatott íróról.
Az újrafelfedezés máig tartó 50 évében hogyan alakult a megítélése?
Illés Endre válogatása után, ami Csáth 1915-ben Trencsénben tervezett, de már meg nem jelent, 15 novellát magába foglaló kötetére alapult, jött Demény János zenekritikai írásokat közlő kötete 1971-ben, majd hat évvel később Dér Zoltán kétkötetes, már a publicisztikai írásokból is válogató gyűjteménye. ’78-ban aztán én rendeztem sajtó alá az Egy elmebeteg nő naplója címen ismertté vált pszichoanalitikus szakkönyvet. ’94-ben elindult a Magvető Kiadó életműsorozata, s erre az időszakra datálható, hogy az olvasók, leginkább a középiskolások, igazán érdeklődni kezdtek e furcsa életmű és alkotója iránt. Az újraalakuló kultuszban a morfinizmus áldozatául esett író élete lassanként szinte érdekesebbé vált az életművénél. Novelláinak borzongató furcsasága, önmaga fölszámolása, titokzatossága miatt ez a generáció azonosulni tudott vele.
A kábítószer-élvezet mellett a feleséggyilkos, majd öngyilkos elmebeteg képe mennyire befolyásolta a Csáth-kultuszt?
Titokzatosságához nyilván hozzájárult ez is, miközben a Csáth-életút elkezdett értelmezési háttérként szolgálni a művekhez. Művei után életének bizonyos történései is adaptációk kiindulópontjaivá váltak. Szász János első Csáth-filmje, a Witman fiúk még az író novelláin alapult, míg a másodiknak már az elmeorvosi szakmunka és az 1912-es stubnyai fürdőorvosi idényről szóló, 1914 augusztusában rögzített emlékirat nyomán valószínűsített életút adta az alapját. A történet jórészt fiktív, de az azóta ismertté vált adatok igazolják, hogy Szász nagyon jó érzékkel nyúlt a témához.
Szépírói vonatkozásban is mérhető ekkor már a hatása?
Sok példát lehetne hozni, alakját sokan idézik. Tolnai Ottót folyamatosan foglalkoztatja Csáth, Esterházy Péter egy kiváló esszében konstruálta újra a Csáth–Brenner-jelenséget, Lovas Ildikónál Olga alakja is megjelenik. De emlegethetném Tandorit, Kukorellyt és még jó néhány kortárs írót. Az Esterházy–Nádas nemzedék egyik mesterének, Mészöly Miklósnak a Pannon történetei, leírásai mögött pedig ott bujkál az a csáthi szenzibilitás, ami egy-egy hangulatból, táji elemből képes látomásos történeteket kibontani. Ez a fajta érzékiség az 1910 előtti Csáthot idézi, A varázsló kertje és a Délutáni álom novelláskötetek írásait. Később ennek a spontán szenzibilitásnak a kifejeződését a pszichoanalitikai jártasság már megakadályozta.
Egészen pontosan hogyan?
Nagyjából az első kötetével párhuzamosan keletkezett tanulmányaiban többször is kifejti, hogy az igazi művész csakis lírikus lehet. Aki a saját lelke „titkos varázsfiókjait” képes művészi eszközei segítségével a befogadó számára érzékelhetővé tenni. De ez egyféle öntudatlan mezítelenre vetkőzést jelent. Amíg nem volt pszichoanalitikus, élményeit minden gátlás nélkül megjelenítette a novelláiban, mert nem érzékelte mögöttük azokat a titkokat, amiket pszichoanalitikusként már ki tudott belőlük elemezni. És tartani kezdett attól, hogy mások is képesek lesznek erre, azaz olyan dolgokat árul el saját magáról, amelyeket nem szeretne közzétenni. Egyébként Freud is jelzi az Álomfejtés előszavában, hogy álmainak leírása és analizálása számára kellemetlen feladat. Csáthot zavarta a feltételezés, hogy úgy olvashatnak az írásaiban, ahogy pszichoanalitikusként ő olvas mások tudatában. Ez volt az, ami benne megölte a művészt. Legalábbis az írót, mert a zeneszerzés és a zenélés, a festés és a rajzolás nem ad közvetlen fogódzót a lélekelemzők számára.
Csáth írói, festői, zeneszerzői, zenekritikusi alkotásai közül melyik bizonyult a legmaradandóbbnak?
Igazán maradandót három területen alkotott: a novellisztika, az esszé és a zenekritika terén, bár valójában zeneszerző, sőt zenei előadóművész szeretett volna lenni. Fennmaradt kompozíciói, a gimnazista előadóművész sikerei bizonyítják, hogy nem alaptalanul. A problémát valójában sokszoros tehetsége okozta. Kosztolányi hármas művésznek nevezte, de a sort folytatni is lehetne, hiszen a zenei, képzőművészeti és irodalmi tanulmányai alapján – lásd zeneszerzőportréit, Mikszáthról, Szomoryról vagy Sassy Attiláról írt gondolatfutamait – bátran a legjobb magyar esszéisták közé sorolható. Csáthnak azonban, bár minden területen mozgott, választania kellett, és mivel a zeneszerzéshez, az előadóművészethez, a képzőművészethez akadémikus ismeretekre lett volna szüksége, végül az írásra koncentrált.
A monográfiájában az életmű és az élet kölcsönös hatásait, összefonódásait helyezi az értelmezés homlokterébe. Miért e szempont mellett döntött?
Két dolog motivált. Egyfelől szerettem volna nyomába eredni annak, ami sokáig a legtitokzatosabbnak tűnt Csáth esetében: van egy különlegesen tehetséges ember, akinek az életműve végül töredékben marad, és az élete is tragédiába torkollik. Úgy gondoltam, a titokzatossá olvasást ideje felcserélni az okok szisztematikus feltárásával. Másfelől erre ma már késztetést ad a forrásanyag is – nem nagyon van még egy olyan írónk, aki ennyire következetesen végignaplózta volna az életét.
Ezeknek a forrásanyagoknak az időközbeni felbukkanása magyarázza azt, hogy nem kibővítette, hanem újraírta a harminc évvel ezelőtti kismonográfiáját?
Amikor az Egy elmebeteg nő naplója után pár évvel felkérésre megírtam a kismonográfiám, Illés Endre kötetein, Dér Zoltán és Demény szövegkiadásain kívül más nem állt a rendelkezésemre. Rendelkezésre állt viszont az ugyancsak a Dér által összeállított Csáth-bibliográfia, melynek nyomán fénymásolatban egybegyűjtöttem a korabeli lapokban megjelent írásait. Az életmű így összeállt, de az életút megismeréséhez nem álltak rendelkezésre a források. Időközben különböző magángyűjteményekből az Országos Széchényi Könyvtárba, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz kerültek a naplói és a levelezése. Ezzel a korábban ismert életmű mintegy háromszorosára duzzadt. A teljes levelezést most rendezzük sajtó alá, ebből jövő év elején egy válogatás jelenik meg (Smaragd asztal címen – szerk.), de az egész – négy vaskos kötet terjedelmű – anyag csak digitálisan lesz elérhető. Mindennek ismeretében már az élet és a keletkezéstörténet kontextusában vizsgálható az életmű – és a kettő tulajdonképpen alig-alig elválasztható egymástól. Csáth eltávolítást célzó formai megoldásai, például a novellák keretezése ellenére sem egy fantáziaíró, az élettörténeti események faktumain alapulnak fikciós alkotásai.
Önnél mikorra datálható az a Csáth-élmény, ami meghatározta a későbbi évtizedes kutatást?
Csáth nevével először középiskolás koromban találkoztam a két világháború közötti esszéírók műveiben – titokzatosnak tűnt, soha nem hallottam róla. Később, az 1973-ban megjelent Apa és fiú című válogatott elbeszéléskötetben olvastam először a novelláit, azonnal megfogtak. Ám valójában mindig csak afféle melléktevékenységként foglalkoztam vele, hiszen az irodalomtörténeti kutatásaim elsősorban a XIX. századra koncentrálnak. Amikor azonban a PIM-be került a hagyaték, Varga Katalin főlevéltáros addig kapacitált szelíd erőszakkal, amíg hozzá nem láttam az anyag áttekintéséhez, melynek nyomán aztán – egy fiatal kutató bevonásával – megszülettek a naplókiadások, és most az új monográfia.
Rendelkezik valamilyen Csáth-relikviával?
Két rövid feljegyzéssel a késeiek közül.
Az anyja és apja halála előtt nem sokkal született lányukkal, Brenner Olgával találkozott valaha?
Személyesen nem, néhány levelet váltottunk, miután megjelent az Egy elmebeteg nő naplója. Később legnagyobb megdöbbenésemre ezeket a leveleket az OSZK-ban láttam viszont annak a hagyatéknak a részeként, amelyet Brenner Olga származtatott a könyvtár kézirattárára. Ő Székely Endre zeneszerző özvegyeként 5 évvel ezelőtt hunyt el, lánya és unokája ápolják tovább a kultuszt, a Csáthhoz köthető kiállításokon, könyvbemutatókon mindig megjelennek.
1909-ben apasági pert indítottak Csáth ellen, Gyulai Kató szerint gyermekének ő az apja. Folyt bármi kutatás a lehetséges leszármazott ügyében?
Az apasági per során fölvonultatták az összes apajelöltet, jó páran voltak a hölgy könnyűvérű természete okán. Csáth, ahogy mindenki, az utolsó érintkezés és a születés közti időt számolgatta – és úgy találta, csőbe akarják húzni. Barátját, Rajz Sándort és Kosztolányit elküldte szemrevételezni a gyereket, ám unokatestvére megnyugtatta, semmiben nem hasonlít rá, dacára, hogy őt nagybácsiként mutatták be a kisgyereknek. Ám amikor gyermeke születése után – egyébként ok nélkül – gyanakodni kezdett, hogy Olga hűtlen volt hozzá, ismét lapozni kezdte a szakirodalmat, s rémülten jött rá, talán mégis lehetséges, hogy Gyulai Kató gyermekének ő az apja. A kisfiú sorsáról semmit sem tudni, csak annyit, hogy Gyulai Boldizsárnak hívták.
+1 kérdés
Honnan származik a felvett írói név?
Pontos választ nem adhatok, erről tudomásom szerint soha nem írt. De a család által járatott Budapesti Hírlapban minden bizonnyal olvasta az 1901-ben folytatásokban közölt A láthatatlan embert Gárdonyi Gézától, s abban Attila fővezérét hívják Csáthnak. Ez a keresztnév választását is magyarázhatja. Érdekes egyébként, hogy 1907-ben Ady is Csáth néven szeretett volna publikálni, de jelezték neki: már foglalt.
