Gépágyú szegeződik az őrtorony magasából az útra. A sűrű szögesdróttal koronázott vastag betonfal végeláthatatlanul nyúlik a távolba. Óriási zászló hirdeti: ez még Törökország. A kettős kerítés egyik oldala Akcakale, a másik már a szíriai Tel Ábjád, amit most a kurdok ellenőriznek. A határátkelő vaskapuja évek óta zárva. Lassan visszahódítja a környéket a természet. A vasútállomás épülete üresen kong, a síneket benőtte a gaz. Még egy évtized sem kellett hozzá, hogy kísértetvárossá változzon a táj.
Pedig a határ menti településen nem is olyan régen még élénk kereskedelem folyt, a vízummentességnek hála szabadon jöttek-mentek a törökök és szírek. Mindkét oldalon üzletek tucatjainak nyújtott jó megélhetést a forgalmas átkelő. Aztán kirobbant a háború. Szíriában gyilkos öldöklés kezdődött, a szomszédban terrorszervezetek vették át az uralmat. A harcokból Akcakale is kóstolót kapott: 2012-ben például egy „eltévedt” tüzérségi lövedék végzett öt emberrel. Ma már általában nyugalom van. Csak ritkán lőnek, a török hadsereg keményen megtorol bármiféle próbálkozást. A helyiek szerint odaát a terrorszervezetként nyilvántartott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) az úr, az arab lakosság javát már elűzték.
Néhány száz méterre a falaktól mégis tele a kávézó, a kerítéstől nem messze gyerekek játszanak és kéregetnek. Szírek: 2011 után tízezrek, százezrek menekültek át. Alig néhány kilométerre fekszik Kobani is, mikor az Iszlám Állam 2014-ben ostrom alá vette a várost, mindössze három nap alatt 190 ezren kerestek menedéket Törökországban. Volt olyan 160 fős falu, ahol 350-en húzták meg magukat. Csak Akcakale környékén még mindig jó húszezren lehetnek.
„Jó lenne, ha most már minél hamarabb elmennének. Az idősek, gyerekek és nők maradhatnak, de a 18 év feletti férfiak nem. Miért nem saját hazájukat védik inkább?” – fakad ki érdeklődésünkre Ahmed, egy cipőbolt tulajdonosa. A férfi legnagyobb baja a menekültekkel, hogy szerinte tönkreteszik a gazdaságot. A határ lezárásával a forgalomnak búcsút inthettek, a fő utcán az üzletek többségére lakat került. „Egy török mondjuk 100 líráért dolgozik. Egy szír viszont elvállalja ugyanazt a munkát 30-40-ért is, feketén” – panaszolja. „Itt már csak a szegény szírek maradtak. Ők viszont összetartanak, egymással kereskednek” – teszi hozzá. „Az Európai Unió is magunkra hagyott minket. Nem teljesítette az ígéretét” – mondja.
A határról a menekültek többsége már továbbállt. Törökország 3-4 millió szír menekültet fogadott be, közülük csak Sanliurfa tartományban még mindig 600 ezren próbálnak boldogulni. A legtöbben a városokban; a térség öt menekülttáborában „csak” nagyjából 105 ezren éltek, de augusztusban ezeket bezárták. „Nyolc-kilenc évvel ezelőtt úgy képzelték el, hogy ezeket a táborokat ideiglenesen hozzák létre, amíg a háború véget ér. De nem ért véget. Hosszú távon viszont nem jó ilyen körülmények között élni” – magyarázza a megszüntetés okait már a határtól hatvan kilométerre fekvő Sanliurfában Osman Gerem, egy menekülteket segítő civil ernyőszervezet vezetője. Bezártság, zsúfoltság, dologtalanság – valóban nem tesznek jót a léleknek. A táborlakók három választási lehetőséget kaptak: visszatérhettek Szíriába a már felszabadított részekbe, maradhattak Sanliurfában, vagy elköltözhettek más tartományba is rokonaikhoz.
„A lépés kockázatos, de szerintem kifizetődő és emberségesebb, így esélyt kaphatnak a valódi beilleszkedésre” – vélekedik. Osman szerint a többség nem akar Európába jutni, de ha sokáig nem találnak munkát, kilátástalan lesz az életük, akkor biztosan próbálkoznak majd.
A civil szervezetben azért dolgoznak, hogy a menekültek százezrei emberhez méltó életet élhessenek. Kizárólag önkéntesek végzik a munkát, itt fizetést senki nem kap, ahogy forrásaik is kizárólag a közadakozásból vannak. Élelmiszert osztanak, ruhát szereznek, lakhatást keresnek, egészségügyi ellátást intéznek, elsimítják a konfliktusokat. Bárki fordulhat hozzájuk, egyetlen szabály van: olyan családon nem segítenek, ahol fiatal, egészséges, munkaképes férfi is él.
A szervezet árvaházakat is fenntart: bérlik a lakást, fizetik a rezsit, beszerzik, ami kell. Csak Sanliurfában több mint száz ilyen ház van, az egyikben ottjártamkor éppen 36 gyermek lakik. Férfi nincs velük, az apák mind meghaltak a háborúban, sokan az anyjukat is elvesztették. Bármilyen nehéz is a sorsuk, ők valahol mégis a szerencsések közé tartoznak. Van fedél a fejük felett, gondoskodnak róluk, iskolába járhatnak, több ezer más törökországi szír gyerekkel szemben, akik az utcákon csellengnek, vagy egészen kis koruktól fogva dolgoznak.
Az árvaházban egy emeleten több család is lakik, közös a konyha, a fürdőszoba, a mellékhelyiség, az egyetlen készülékkel felszerelt TV-szoba. A lakószobák összes berendezése a földre fektetett matrac, esetleg egy ventilátor. Az egyik helyiségen hat gyermek osztozik, szüleik odavesztek, nagynénjük gondoskodik róluk, aki szintén elveszítette a férjét. Egy másik asszony, Mariam Dzsavat négy gyermekével menekült el Dajr ez-Zaurból. Férje halála után két évig még próbáltak túlélni, de aztán két évvel ezelőtt útra keltek. Rokonai, szomszédjai a legtöbben meghaltak, biztos benne, ha ott marad, már ők sem élnének. Az olajban gazdag térségben a fegyverek még mindig szólnak, mégis azt mondja, ha béke lesz, visszatér szülőhazájába. Eszma viszont soha többé nem akarja látni Szíriát. A tizenéves lány öt évvel ezelőtt menekült el Aleppóból, a szíriai háború egyik legvéresebb ostromából, melyre halványan még mindig emlékszik. Semmi mást nem akar, csak Törökországban maradni, már beszél is törökül.
A menekültek egy része próbál beilleszkedni, nyelvet tanulni, munkát vállalni. A többség alkalmi munkákból tartja fenn magát, leginkább az építőiparban, a mezőgazdaságban dolgoznak, ahol kevesebb az ellenőrzés, nehezebb őket nyakon csípni. Ez a magas munkanélküliség miatt okoz némi feszültséget a törökök köreiben, de mint Osman rámutat, az igazság az, hogy ezeket a nehéz fizikai munkákat a törökök egyébként sem szívesen vállalnák el, ráadásul a munkaadók felelőssége is vitathatatlan.
A kétmilliós Sanliurfában a szírek mindenütt ott vannak, de többségében tömbökben élnek a város szegényebb negyedeiben, ahová a törökök már nem szívesen költöznek. Van tulajdonos, aki még bérleti díjat sem kér tőlük. A környékük lepukkant, de a közbiztonság jó, a menekültek nem merik kockáztatni, hogy bűnözéssel magukra haragítsák a helyieket. Kifejezetten szír negyedről sem lehet beszélni, ugyan arab feliratok előfordulnak, ám mindig a török mellett, és ez egyébként is megszokott, a városnak jelentős az arab származású lakossága. A gazdag szírek jobbára már nyugatabbra vándoroltak, de azért akadnak néhányan, akik saját vállalkozásba fogtak. „Szírek hozzám nem járnak, inkább egymás közt vásárolnak. Legfeljebb nagykerben tőlem szerzik be az árut, amit aztán továbbadnak. Azért összességében egy kicsit nőtt tőlük a forgalom” – értékeli az üzleti hatást a Kézműves Bazárban a főként arab ruhákat áruló Ibrahim Halil Ipekai.
Vannak azért pozitív példák is. Az ugyancsak Aleppóból elmenekült Emír Kiki már városszerte nevet szerzett autószerelő, tetőtől talpig olajosan ki sem látszik a munkából. „Nagyon jól érzem magam Törökországban. Rokonok hívtak már Európába is, de nem mentem. Az iszlamofóbia miatt” – mondja, és rosszalló pillantásából nekem is kijut. A garázssoron a legtöbben szírek, rengeteg gyerek is kezük alá dolgozik. Emírnek viszont járnak iskolába a gyerekei, s állítja, néha ugratják ugyan őket, de egyébként jól beilleszkedtek. A jövőjét mégsem itt képzeli el, amint teheti, visszatérne Szíriába. Kétséges azonban, hogy erre sor kerülhet-e valaha.
Az egyik munkatársa, Ibrahim nemrégiben, az áldozati ünnepkor látogatott haza Rakkába. Azt mondja, azzal a szándékkal indult el, hogy örökre búcsút int Törökországnak, de rá kellett döbbennie, hogy az Iszlám Állam egykori fővárosa még teljesen élhetetlen. „Minden csupa rom. A nagyobb baj azonban a közbiztonság. Este hét óra után még férfiként is öngyilkosság az utcára lépni. Virágzik a szervkereskedelem” – panaszolja. Ibrahim nehéz szívvel emlékszik a terroristák rémuralmára. „Azt akarták, hogy dolgozzak nekik, de én nemet mondtam. Tudtam, hogy ezután mennem kell” – emlékezett vissza. Gazdag ember volt, de mindent hátrahagyott. A csempészek 5200 dollárt (nagyjából 1,5 millió forintot) kértek, hogy biztonságban eljusson Törökországig.
„Hadd kérdezzek én is valamit! Hát nincs nektek szívetek ott Európában, hogy nem segítetek? Miért nem fogadjátok be a háború elől menekülőket?” – szegezi nekem a kérdést számon kérően Emír. Nehéz a szír határon magyarnak lenni, Magyarország különösen hírhedt: mindenkinek a „menekültet felrúgó újságíró”, László Petra esete jut eszébe hazánkról.
