Az osztrákoknak is megvolt a maguk Trianonja. Ausztria és az antant képviselői száz éve, 1919. szeptember 10-én írták alá az első világháborút lezáró békeszerződést a Párizs környéki Saint-Germain-en-Laye városában. A megalázó diktátummal az osztrák állam elveszítette 1914-es területének háromnegyedét – ebben az értelemben még Magyarországnál is rosszabbul járt. Bécs, a 60 milliós Habsburg birodalom büszke fővárosa egy parányi, alig hétmilliós ország szélén találta magát.
Furcsamód éppen az osztrákok voltak az elsők, akik kiugrottak az összeomló Monarchiából a háború végnapjaiban. 1918. október 21-én megalakult „Német-Ausztria Ideiglenes Nemzeti Tanácsa”, novemberben aláírták a padovai fegyverszünetet, majd a császár lemondásának másnapján kikiáltották a köztársaságot. Az új kormány realista volt, nem ragaszkodott a nemzetiségi területekhez. Galícia a felélesztett Lengyelországé lett, Bukovina Romániáé, a dalmát tengerpart az alakuló Jugoszláviáé.
Csak a német anyanyelvű országrészeket próbálták megtartani – de az sem sikerült. A legérzékenyebb veszteség Dél-Tirol volt, amire az olaszok már korábban szemet vetettek. A titkos londoni szerződésben (1915) ki is csikarták rá az ígéretet az antanttól: ez volt az ára annak, hogy szembeforduljanak addigi szövetségeseikkel, a tengelyhatalmakkal. A délszláv királyságé lett a Dráva-parti Marburg (ma a szlovéniai Maribor). A Monarchián belüli közigazgatási választóvonalként már létező osztrák–cseh határt is Csehszlovákia javára korrigálták.
Csonka-Ausztria csupán Burgenlanddal vigasztalódhatott. Budapesten a döntés idején tanácsköztársaság volt, a győztesek még csak véletlenül sem akartak szívességet tenni Kun Béláéknak. Éppen hogy a kommün megbuktatásán dolgoztak, nehogy a felforgató bolsevik eszmék Oroszország felől tovább terjedjenek napnyugatnak. De nemcsak Magyarország akarta Burgenlandot, igényt tartott rá Prága és Belgrád is. Masarykék elképzelése szerint a terület egy „szláv korridor” része lett volna, Pozsonytól Zágrábon át az Adriáig húzódó tengeri kijárat a születő csehszlovák államnak.
A versailles-i békekonferencia elvetette korridort. A szövetségesek féltek, hogy ha a mindenétől megfosztott Ausztria életképtelennek bizonyul, csatlakozik Németországhoz. Az osztrák szocdemek nyíltan szorgalmazták az Anschlusst. A francia diplomácia viszont nem tűrhette, hogy a weimari köztársaság plusz területhez és lakossághoz jusson, magyarán hogy a németeket sikerélmény érje a háborús vereség után. Párizs élelmiszerszállítmányokkal és gazdasági segélyekkel igyekezett vonzóvá tenni az önálló létet az osztrákoknak. Ebből a megfontolásból kapták meg Burgenlandot is – csak Sopron és néhány környező falu választhatta végül népszavazáson a magyar fennhatóságot (1921).
Az „osztrák Trianon” is tragédiába torkollt. Hiába kötötték ki a saint-germaini szerződésben, hogy az osztrák állam nem egyesülhet Németországgal, ez annyit ért, mint halottnak a szenteltvíz. A köztársaság megbukott. Húsz év sem telt el, és Ausztria aléltan omlott hűtlen fia, Adolf Hitler karjaiba.