A magyar történelem „zivataros századaiba”, Béla király és Vata fia János küzdelmeinek idejébe visz bennünket a regény cselekménye. Két ellentétes világot tár elénk a szerző: keresztények és pogányok, feudális királyi udvar és nomadizáló harcosok tábora. Templomok az egyik oldalon, életfa a másikon. Papok, szerzetesek, pápai küldöttek, német lovagok, ispánok, gazdag birtokosok forgolódnak Béla környezetében, sámánok, táltosok, törzsi vezérek teszik a réges-régi hagyományok vezérelte dolgukat Vata szűkülő birodalmában. A két szféra – úgy tűnik – tökéletesen kizárja egymást.
Batka Zoltán Vata fia című regényének különösségét, valódi szellemi izgalmasságát azonban éppen az alkotja, hogy mindaz, ami látszólag élesen elkülönül, valójában roppant bizonytalan, képlékeny kontúrokkal rendelkezik. A keresztény világ felszíne alatt ott rejlenek a pogány hagyományok, a nappal oly buzgó hívek éjszakánként a sámándobok hangjára figyelnek, az új egyházi relikviákon ősi motívumok bukkannak fel. A mélyben elementárisan hat a régi, a körülmények parányi változásakor az új rend szövete pillanatok alatt foszlik szét.
A pogányok táborában pedig keresztények élnek, s a vezérek között pedig időről időre akad olyan, aki a megmaradás reményében hajlandó behódolni a feudális hierarchiának. A mű tehát jellegzetes átmeneti állapotot ragad meg, melyben történelmileg még semmi sem dőlt el, melyben az események menete még bármerre fordulhat. Miközben a nyugati határon idegen zsoldoshadak gyülekeznek…
De épp ez a bizonytalanság pecsételi meg Vata fia és harcosai sorsát. Béla tudja: a pogányokat emiatt kell – bármi áron – megsemmisíteni. Amíg van alternatíva, az inga ide-oda lenghet. A választási lehetőségnek nincs helye a rendszerben, itt bármiféle „békés egymás mellett élés” eleve lehetetlen.
A regénybeli Béla király mintha Machiavelli tanítványa lenne. Mindent tud, ami a hatalom megtartásához szükséges: cinikus, álnok és hazug. Bárkit kész szemrebbenés nélkül feláldozni, csapdákat állít, kíméletlenül gyilkol, szemernyit sem érdeklik népe szenvedései, pusztító nélkülözései. Nem túl megnyerő figura. Történelmileg azonban ez mégiscsak másodlagos: sokszor gyomorforgató módon ugyan, de ő képviseli a megmaradás egyetlen lehetséges útját. Marxot parafrazálva: nem tudja, de teszi.
Vele szemben Vata fia, noha számára sem ismeretlen a hatalom megőrzésének brutális eszköztára, az ősi értékekhez való önfeláldozó hűség példájává válik, elkerülhetetlen bukásában alakját ezért övezheti valami tragikus nagyság.
A két világ között a szerző jó dramaturgiai érzékkel (és a műfaj hagyományainak megfelelően) közvetítő szereplőt teremt. Ő Adelárdó, a fiatal spanyol pap, aki otthonosan mozog a királyi udvarban és Vata fia táborában. Mivel nem érdeklik a hatalom szempontjai, ő az, aki mindvégig erkölcsileg mérlegel, aki a békesség többnyire illuzórikus igényeit követheti a kiteljesedett kegyetlenség világában, így még tévedéseiben is folyamatosan megőrizheti az olvasó rokonszenvét. Értékrendjét igazolja, hogy néha tényleg sikerül megmentenie az ártatlanul üldözötteket. Szerepéből eredően egyedül ő tudja, hogy az ellenfelekben jóval több volt a közös, mint amit a véres események sejtettek.
Batka Zoltán lapunk munkatársa, aki korábban a Népszabadság újságírója volt. Történelmi regényében viszont sikeresen elkerülte a zsurnalisztikus megoldásokat. A mű minden gondolata saját teremtett világából fakad. A Vata fia valamennyi elemében szépirodalmi alkotás. Erős kezdés.
Infó
Batka Zoltán: Vata fia
Athenaeum Kiadó, 2019, 400 oldal
