Nincs mit ezen cifrázni: elmegyünk. Elhagyjuk a hajót, amely ha nem is süllyed, de a peremén már bőven átcsapnak a hullámok.
Sok oka van ennek. Ezek java része politikai. A közösségi portálon gyakran elhangzik a hűséges (értsd: ottmaradt) erdélyiek meglehetősen primitív „észrevétele” a panaszkodó és egyébként áruló erdélyiek (értsd: áttelepült) kapcsán: ha nem tetszik ott nektek (mármint a minden jóval gyöngyöző anyaországban), akkor gyertek vissza. Vagy menjetek máshová. Mintha a kritikus véleményt megfogalmazók eleve Orbán országába érkeztek volna, vagyis pontosan tudták, hogy mit vesznek a boltban. Csakhogy én még egy köztársaságba léptem be, és egy…, nem is tudom miből távozom. De talán mindegy is a név. Felőlem nevezhetik negyed-, féldiktatúrának, vagy tán egészen annak, lehet maffiaállam is, esetleg csupán egy túl mohó és rossz kormányzat kisajátított játszótere – ezen majd jól elvitatkoznak a politológusok. Én csupán annyit tudok, annyit tapasztalok (még úgyis, hogy minden erőmmel próbálom távol tartani magamtól a politikát), hogy szűkítik a szabadság, a szabadságom köreit. Holott egy számomra megfelelő – bármilyen színű – kormányzat folyton bővítené azt, lehetőségeket ajánlana polgárainak és nem kész tényekkel szőnyegbombázná az alattvalóit. Nem mondaná meg helyettük, hogy mi az értékes az irodalomban, mi a nemzeti és mi nem az, hogyan tanítsák a gyermeküket, milyen boltban vegyenek cigarettát, kit gyűlöljenek minden idegszálukkal, mit nézzenek a tévében – hosszan lehetne sorolni. Persze a híveknek és lekötelezetteknek könnyű, őket balzsamként kenegetik a ragyogó üzleti lehetőségek, a rajongás és a vakhit. Valami dopping kell, hogy ne vegyék észre azt, ami másnak már kiszúrja a szemét.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekünk most rossz itt. Fenyegetnek, az életünkre törnek, hogy hallgatnunk kell, és a félelem a meghatározó érzetünk. De ettől még minden nap megéljük az átrendezést, az egyre szűkebbé váló ország szorítását. Azt, hogy a kormány képtelen konszenzusos döntéseket hozni, sőt: már az is ingerli, ami amúgy az adott szakmára tartozó kérdés lenne (majd ő megmondja, hogy mi szakmai és mi nemzeti érdek.) Miközben a (történelmi) giccs díszleteit emeli körénk.
Hát mi most hallgatunk a „kívül tágasabb” felszólításra. Úgy egy éve néztünk össze D.-vel, hogy mi lenne, ha hosszabb időre mennénk el a sanyargó Nyugatra. Ha nem turistaként érkeznénk villámlátogatásra, hanem ott élőként tapasztalnánk meg a mindennapokat. Több lennénk, mint puszta bámészkodó, de kevesebb, mint egy rutinos bennszülött. Márai Napnyugati őrjárata jutott az eszembe. Ő is akkor indult útnak, amikor a Nyugat alkonyáról beszéltek. Nem véletlenül: három évre rá a fegyvereké volt ismét a főszerep Európában. Ma már tudjuk az alkonyt nem követte a totális sötétség. Márai reménnyel telve indul útnak, minden lépését átszövi a bizakodás, hogy a beteg nem halálos kórban szenved, hanem csupán gyengélkedik. Még gyógyítható. A saját szemével akarja látni a valóságot. Azt hiszem, én is a valóságra vágyom, arra, hogy megtaláljam az igazi képet a rajongás és a lenézés között. A magam Európáját, amelyhez egykor annyira vágytam visszatalálni.
És még Richard Yates regénye fordult meg a fejemben, A szabadság útjai, amelyből remek kis film is készült Leonardo DiCaprio és Kate Winslet főszereplésével. A kertvárosi környezetből, unalmas és kicentizett életéből menekülni vágyó házaspár kitalálja, hogy Párizsba költözik, így csempésznék vissza a boldogságot és a kiszámíthatatlanságot az életükbe. A férj tán még regényt is írna ott. Csakhogy végül eltéblábolják a szabadság kínálkozó lehetőségét, aztán pedig a sors is közbeszól, és végül minden ajtó bezáródik. A meg nem valósított álmok végtelenül szomorú regénye Yates műve, a sóvárgásé, amelyet a mindig hiányzó első lépés követhetne. Kifelé. El, messze. Ott persze az egyhangúvá kopott jómódból kellene szabadulni, itt pedig Ká-Európa mindig izgalmasnak tűnő (legalábbis irodalmi nyersanyag szempontjából) zűrzavarát szeretnénk magunk mögött hagyni. Regényt ugyanis írni jó, és nem folyton benne élni.
Az őrjárat kíváncsisága és a diszkrét menekülés fűti hát a hosszú utazásunk titkos motorjait. Jön Dusán, a macska, a feleség és az autóba bedobozolható itthoni életünk maradéka. Jó is, hogy nem fér több, mert akkor hogyan férne el az új, a más, a ránk kérdező, minket firtató? Városok, emberek, tájak, impressziók. Ha úgy tetszik, önkéntes migránsként járjuk be a kelet-európai szemmel mindig is vágyott világot (ahová persze azok vágyakoznak, akik nem dőlnek be annak, hogy Bécstől csupa agónia a kontinens). A fülemben csengenek a Kertész Imre magyarságát megkérdőjelező mondatok, pusztán azért, mert éveket élt Berlinben. Kun Árpádot ezek szerencsére elkerülték, holott ő sem itthon él, egy ideje időseket gondoz Norvégiában. És mi lesz velem, rommagyar írócskaként a nagy idegenben? Kevésbé leszek ettől magyar? Inkább csak kapok egy újabb vízumot az identitásom amúgy is színes útlevelébe. Egy újabb meghatározást: európai, bevándorló őslakos. Egy hosszú regény mellékszereplője.
