Mindenki költőként kezdi, ahogy mondják, önnél hogy kezdődött a művészeti szárnypróbálgatás?
A budapesti bölcsészkarra jártam a ’70-es években, magyar–esztétika szakra, és nekem is volt egy naiv elképzelésem, hogy költő vagyok. Az Új írás folyóiratban Ágh István szerkesztette a Fiatalok a jövőnek című rovatot, elküldtem neki a verseimet. Egy hét múlva vissza is érkezett az egész gépirat egy borítékban, mellékelve hozzá fejléces papíron a rovatvezető költő válasza, amit most is őrzök és tudom fejből: Kedves Lantos László! Versei Juhász Ferenctől a rovathoz kerültek, sajnos nem tudjuk közölni. Nem jó versek. Üdvözli: Ágh István. Na, ezek után nem is írtam verseket jó ideig. Később sok más verssel kiegészítve mégis elküldtem a paksamétát az újvidéki Híd és Új Symposion folyóiratoknak, de semmi válasz nem érkezett. Majd körülbelül három év múlva, mikor előfizetőként kinyitottam a Sympo egyik számát, szembetalálkoztam 15 versemmel, Tolnaiék leközölték. A ’80-as években, amikor már én is a folyóirat szerkesztője lettem, a szomszéd irodából épp költözött a Híd és a titkárnő áthozta nekem az egykor nekik küldött gépiratomat: Bányai János szerkesztő megőrizte, és mint kiderült, csak azért nem közölte, mert a Symposion megelőzte. Ez volt a pályám költői kezdete, de nem lettem költő.
Inkább prózaíró.
Prózát sem igen írtam. Aztán mégis. 2008-ban történt, hogy ültünk Ménes Attilával, Peer Krisztiánnal és más rosszéletű írókkal a pesti Sirály presszóban, mikor Peer kitalálta, hogy összeállít egy antológiát, amiben az írók a füvezős kalandjaikat mesélnék el novellákban. A jelenlévők el is kezdtek anekdotázni, de nagyon vékony történetek voltak. Felvetettem, hogy talán nemcsak írók szerepelhetnének a kötetben, mert nekem is van egy füves sztorim. Gimista koromban nekivágtam autóstoppal Indiába, Isztambulban összeállt egy csapat, útravalóul meg kaptunk ajándékba fél kiló kendert. Iránban kifogtunk egy hosszú esőzést, a mikrobusz becsúszott a földút melletti árokba, kilenc napig nem jött arra senki. Mi meg vérhast kaptunk. Hogy enyhítsük a hatásait, elrágtuk a nyers kendert, amíg Teheránban nem kaptunk gyógyszert. Biztattak, írjam meg. Így is tettem, de az antológiából végül nem lett semmi. A Műút folyóirat azonban leközölte. A köztudottan kényes ízlésű Csordás Gábor, a Jelenkor szerkesztője elolvasta, és azt mondta nekem, nagyon jól írok, írjak többet. Így kezdődött.
S tart a mai napig. A Nyitott mondat olvasói is már többször meggyőződhettek róla, mikor A hideghullám gyermekei (1952–2012) című, készülő önéletrajzi regényéből ízelítőt olvashattak a lapban. Ám részletekkel már 2012 óta a prae.hu összművészeti portálon a 220 volt rovatcím alatt találkozhattak. Itt negyedmagával, Falcsik Mari költő, Milorad Krstić filmrendező és Kreutz László zenész társaságában írják ugyanezen cím alatt a személyes és kordokumentumnak szánt tablót. Mi adta a késztetést?
Az az ötletem támadt, hogy érdemes lenne nekünk, az ’50-es évek szülötteinek megírni a párhuzamos életrajzainkat: hogy milyen volt az élet a jelzett időszakban. Én exjugó vagyok, Mari echte budai, Milorad szerb, aki ide menekült, Laci, a Bizottság dobosa disszidált, de visszajött. Próbáljuk meg dokumentálni, ragaszkodva az igazsághoz, csak az emlékezet eleve kiküszöbölhetetlen, apró torzításaival, érzékletes módon, mi hogy történt! Mari nagyon szép lírai prózát ír, és mindig hozzátesz egy vers-itemet is az írásaihoz. Milorad kis szövegeket ír, mellette kollázsokban ábrázolja az életét. Laci pedig, aki élőszóban kitűnően meséli a fantasztikusabbnál fantasztikusabb történeteit, minden írásához zenei anyagot komponál. A tervünk az, hogy ha összegyűlik az első 20 év története – és ennek határidejét jövő év április 1-jére, a bolondok napjára tűztük ki –, akkor egy dobozban kiadjuk a négy kötetet. Egy dolog okozhat késedelmet: az én lustaságom. Bár én vagyok közülünk az egyedüli prózaíró, mégis én vagyok a leginkább lemaradva. Pedig van egy pluszindíttatásom is a megírására: szeretném Ábel fiamnak letenni az élettörténetemet. Ő már Budapesten született, nem sokat tud a vajdasági gyökereiről, soha nem járt Szabadkán, csak a nagymamánál nyaral évente egy pici faluban, Martonoson. Általában három generáció múltán a családok nem is tudják már a felmenőik történetét, hogy ki kicsoda és mit csinált. Én meg még az ómamára is emlékszem. A nagyapám anyja 84 éves korában egyszer csak fogta magát és öngyilkos lett. Nem volt semmi baja, csak megunta az életét, elment a Török- és Magyarkanizsát összekötő hídra, kilépett a bársonypapucsából és beugrott a Tiszába. Ez a történet mára csak az én emlékezetemben él, gondoltam, leírom, továbbadom, szeretném, ha a fiam továbbvinné ezt a történetet is.
Honnan jön a hideghullám és mit jelent?
Egyfelől jól hangzik. (nevet) Másfelől, amikor kitaláltam, éppen akkor jelent meg Ménes Attila Hidegdauer című regénye, játékosan utal rá, és egyben a kor divatos frizuraviseletére. Ugyanakkor az ’50-es évek, amikor indultunk, senkinek nem volt túl vidám időszak, ezt is jelzi.
A ’70-es évek közepén Budapestre jött egyetemistának. Miért hagyta maga mögött Szabadkát, a Vajdaságot?
Remek gimibe jártam, ahol erős volt a tanári kar, mostani nevén a Kosztolányi Dezső Gimnáziumba. A természettudomány tagozatos osztályom fele Budapestre felvételizett, mérnöki, orvosi, fizikusi szakokra. Nem akartam elszakadni a baráti körömtől, én is ide jelentkeztem, egyedüliként bölcsésznek, magyar szakra. Sokat olvastam, jó kis könyvtáram volt. Az akkor alakult esztétika szakot pedig harmadévesként vettem fel, addigra már rengeteg művészetelméleti, -történeti, -filozófiai művet olvastam szerbül, mert magyarul még nem voltak elérhetőek.
A művészeti hajlam tehát már ekkor megvolt…
Egyáltalán nem érdekelt a művészet egyetemista koromban. Az említett Ágh István-féle költői próbálkozást kivéve. (nevet) Egyetlen dolog érdekelt: karate-do mester akartam lenni. A vendéglátó-ipari főiskolán működő első magyar shotokan klubok egyikébe jártam, életem az edzőterem, az egyetemi tantermek és rossz kocsmák aurájában telt. Ugyanakkor szerencsém volt, mert az egyetemen Szabó Balázs fantasztikus filmklubot vitt, ahol olyan filmeket vetített, amiket máshol nem láthattál, a korai avantgárdtól Bergmanig. Öt éven keresztül minden csütörtökön ott ültem: 16. sor, balról a negyedik szék. Az akkor alakult 25. Színház minden előadását is végignéztem; az Egyetemi Színpadon láttam Pilinszkyt, Latinovitsot, a Kexet, tanúja voltam, ahogy a nagy magyar punklegendák, a Spions tagjai összeverekedtek a színpadon. Mindezek ellenére eszembe sem jutott, hogy szépművészettel foglalkozzam.
A Triceps művésznév honnan ered? Gyanítom, a harcművészetekkel kapcsolatos.
A karaténak köszönhetem. A pártállam a judóval szemben a karate elterjedését nem igazán akceptálta. Végül 1974-ben Antal János, egykori ’56-os disszidens, az idegenlégiót is megjárt, akkor már kétdanos mester hazatelepült és kieszközölte a hatóságoknál, hogy elindíthassa az első magyar shotokan karate egyesületet. Valamelyik május 1-jei ünnepségen bemutatót kellett tartanunk a Vörösmarty téren. Shinan Furkó Kálmán, a Magyar Honvédség későbbi ezredese és még vagy húszan léptünk fel. Ő egy teherautó platójáról lábéllel tört jégtömböket, én meg, akkor hihetetlen izmosan, beálltam egy pózba (mutatja, lábát megvetve, széttárt kezekkel), két társam pedig a felkarjaimon, a tricepszeimen tört szét egy-egy farudat, miközben a harmadik a hasamra mért farúddal egy hatalmas ütést. Az egyszerre ütés azért kellett, nehogy leszakadjon a karom… Ekkor ragadt rám a Triceps név, és mivel Budapesten rengeteg Lantos László és Lászlóné élt, megkülönböztetésül megtartottam művészként is, bármennyire is hülyén hangzik.
Na, végre haladunk a művészetek felé?
Csak lassan a testtel! Ameddig Pesten voltam, továbbra sem érdeklődtem a művészetek iránt. Aztán hazakerültem Szabadkára, ott egy nagyobb klub versenyzőjeként Balkán-bajnok lettem szabad küzdelemben. Ám akkor már az Új Symposion egyik utolsó szerkesztője voltam – magam ugyan nem írtam, de mások írásait tudtam javítani. (nevet) Elkezdtem Slavko Matković barátom avantgárd szerb verseit fordítani, és tulajdonképpen ő mutatta meg nekem, milyen új kifejezési formák is vannak a kortárs művészetben: a performansz, a happening, az akcióköltészet, a mail art stb. A Bosch+Bosch neoavantgárd csoporttal bejárta a fél világot (A Bosch+Bosch csoport és a vajdasági neoavantgárd mozgalom című kiállítás szeptember 12-én nyílik a Ludwig Múzeumban – a szerk.). Az ő, Szombathy Bálint, Kerekes László és Ladik Katalin barátsága hozta meg végül a művészetek iránti igazi érdeklődésem.
Amibe a távol-keleti kultúra-szellemiség hatása is megjelent.
A délszláv polgárháború elől Erdélybe, Gyergyószentmiklósra menekültem. Közel egy évet maradtam ott, ahol a Figura Stúdió Színházzal színre vittük Beckett A játszma vége című apokaliptikus tragédiáját, amit egész Romániában előadtunk. 1993-ban visszajöttem Budapestre, és néhány barátommal megalapítottuk az Opál Színház társulatát. Akkor nyitott A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, és Farkas Pál dékán ingyen próbatermet biztosított nekünk. Kilenc évig, egészen 2002-ig voltunk ott, az Opálnak talán ez volt a legjelentősebb időszaka. Olyan mozgásszínházat akartam kialakítani, ami a harci művészetekre épül.
A társulathoz sokan csatlakoztak a főiskolára járók közül, például Sickratman, alias Paizs Miklós. Itt tanultuk meg az éberséggyakorlatokat, a zazen meditációt, a seiza ülést, ami lehetővé teszi a harc/művész számára, hogy legyen egy kevés ideje kiüríteni a mindennapoktól zajos elméjét, a feladatra koncentrálni. Heti három alkalommal edzettünk: karate, aikido, botharc formagyakorlatokat és küzdelmet. Ezekkel a technikákkal megtanulsz egy nagyon erős testfegyelmet, elfordulni minden irányba, lassítani és gyorsítani a mozdulataidat. Tanultunk khöömei (doromb) éneket és „ritmikus meditációt” is, dobokkal. Ezeket használtam fel a koreográfiákhoz és élőzenéhez a Maldoror énekeiben vagy az Übü királyban. Közben minden résztvevőt, így vagy úgy, de megérintett a zen buddhizmus. Voltak köztük szkeptikusak és hívő katolikusok, de valahogy ez a szemlélet is belevegyült az életünkbe. Ha megkérdezik, mi a vallásom, azt szoktam mondani: ateista-keresztény-zen buddhista vagyok.
Lassan negyed évszázada, hogy az éhezőművészeti, 40 napos böjt-performansza megtörtént, amit aztán rá egy évtizeddel, 2005-ben egy Éhségkönyv – Az éhezőművész naplója című könyvben dokumentált is. Hogyan emlékszik vissza rá?
Elégedetlen voltam akkor a sorsommal, a sorsunkkal: egyrészt nem igazán fogadtak be bennünket, vajdasági magyarokat Magyarországon. Végtelen megaláztatás volt a részünk az idegenrendészeten, engem kétszer ki is utasítottak… Pedig valódi, a szomszédban folyó háború elől menekülők – „migráncsok” – voltunk, és magyarok. Az egyik ügyintéző hölgy mégis megjegyezte, milyen szépen beszélek magyarul… Mondom neki, drágám, sokgenerációs magyar család sarja vagyok, Lantos Lászlónak hívnak, és magyar szakon végeztem a budapesti bölcsészkaron. A legtöbbünk diplomás volt, mégis nehezen éltünk, néha azt sem tudtam, miből fizetjük az albérleti díjat. Én a Petőfi Csarnokban árulhattam könyveket az igazgatóhelyettes jóvoltából, cserébe a fellépő külföldi zenekarok CD-it is felügyeltem. Nem volt egyszerű túlélni. Nem voltam beteg, hanem erős, mint a bivaly: nem egészségügyi állapot, politikai tiltakozás, vallási elszállás volt az indító oka a performansznak, ahogy sokan feltételezték.
Másrészt rengeteg félelem volt bennünk abban az időben, hogy mi lesz az otthon maradottakkal, az unokaöcsémnek például átlőtték a tüdejét, és élt bennünk a fájdalom az elvesztettek miatt. Én pedig elhatároztam, hogy a félelem és a fájdalom soha nem uralkodhat rajtunk. Hogy mutatod meg ezt? A saját testeddel. Nem félek! Sem a fájdalomtól, sem a félelemtől. Ez volt az alapkoncepciója az Éhezőművésznek.
A környezete hogy viszonyult akkor mindehhez?
Amíg tartott, a baráti köröm három részre bomlott. Voltak, akik nem hitték el, hogy megcsinálom, ezért el sem jöttek. Voltak, akik rituális öngyilkosságnak tartották, keményen meg is támadtak. A harmadik csoport – ez a legdurvább – „megváltót” látott bennem. Miután pár hét után ismét tudtam járni, Uray Éva, az Opál Színház támogatója elhívott a lakására, hogy néhány barátja meg szeretne ismerni. Volt ott vagy ötven igen jól öltözött ember, egy menedzsertársaság. Az egyik úr odajött hozzám, hogy ők nagyon tisztelnek engem, van vidéken egy kis kastélya, azt odaadja nekem, összeadják a pénzt is, életemben nem lesz több megélhetési gondom, csak csináljak nekik egy ásramot, ahova visszavonulhatnak minden hétvégére, és tanítsam őket. Egyszerűen ledöbbentem. Mire tanítsam őket? Éhezni? Hétvégenként? Vagy karatézni? Éberségi gyakorlatokra? Mert az életre nem tudom őket. Szó szerint elmenekültem onnan. Ez rosszabb volt, mint az a fikció, amikor azt gondolták, hogy öngyilkos akarok lenni.
A böjt Budapesten, a Ferencváros egyik százéves házának pincéjében zajlott, az ön által vezetett Black-Black Galériában. De ez csak az első volt a sorban. Honnan a „klubéhség”?
Soha nem akartam klubot vezetni, de a buddhista főiskolán 2002-ben megszűnt a próbatermünk, e nélkül pedig egy alternatív független társulat meghal. Ráadásul olyan hely kellett, ahol a díszletek és a technika is elfér, mert az edzőteremben ezeket nem tárolhattuk, mindent a lakásainkon tartottunk. Végül az önkormányzatnál pályázhattunk és kibéreltünk egy pincerendszert, ahonnan aztán fél évig 47 konténernyi sittet hordtunk ki a hétvégéken, hogy egyáltalán el tudjuk kezdeni a munkát. És ahogy az lenni szokott, jöttek a festők, lehetne itt egy kiállítás?, lehetne, jöttek a zenészek, lehetne itt egy koncert?, persze… Így alakult ki a klub, ahol politikai, nemzeti, nemi hovatartozás nem, csak a minőség számított.
Ezután jött a MERZ Ház.
Hat év múlva elvették tőlünk a helyet, az önkormányzat lebontotta a házat, kaptunk helyette egy sokkal nagyobbat az egykori malomterületen, az Ipar utcában, 600 m²-es, 4,7 méter belmagasságú, egykori almaraktárat, ez lett a MERZ Ház. Száraz falak, semmi doh, ugyanakkor se fűtés, se áram. Én eladtam anyám megörökölt lakását, és bevezettettem a villanyt – nem sokkal ezután az önkormányzat a választásokat követően szerződést bontott, buktam a pénzt, és az utcára kerültünk.
Három-négy évig Opál Színház sem volt, én Péterffy Zsófia filmstúdiójában dolgoztam, és mielőtt ez is megszűnt volna, sikerült még egy Bada Dada-emlékfilmet készítenünk. (Bada Tibor újvidéki festő, zenész, a Tudósok együttes tagja volt, 2006-ban hunyt el; nevét Tricepsék alapítványa viseli, mely révén a művész életművét is kiadják – a szerk.) Később a Kőfaragó utcában találtunk otthonra – rövid egy évre, mert azt is lebontották –, az első emeleten csináltunk egy lakásklubot. Ez volt a MERSZ Overground – mersz, mert már a Merzet is mindenki így ejtette, és overground, mert most nem a föld alatt, hanem az emeleten voltunk. Végül Mari (Falcsik Mari költő, a MERSZ Klub társvezetője, a MERSZ-könyvek szerkesztője – a szerk.) talált rá a mostani helyünkre, ahol a MERSZ Klubot létrehoztuk, ennek négy éve.
Változott a koncepció a helyváltoztatásokkal?
Csak annyiban, amennyire a helyiségek adottságai ezt megkívánták – ez nem mély pincerendszer, itt nem lehetnek hangos koncertek, a színpad is kicsi, így csak kamaradarabok, kiállítások, irodalmi estek jöhetnek szóba. A függetlenségünk azonban stabil. Most sincs állami vagy önkormányzati támogatás, minden, a víz, az áram bevezetése is, a saját pénzünkből történt. Négy éve azt mondtam Marinak, két év alatt eldől, meg tudjuk-e tartani a helyet, mert ha nem jönnek társak, elbukunk. Eltelt két év, megjelentek a halszájoptikások, betársultak (a Halszájoptika csoportról lásd keretes írásunkat). Akkor azt mondtam, a következő két év arról fog szólni, szélesebb körben megismernek-e bennünket. Elmondhatjuk, hogy igen: csak a zártkörű Facebook-csoportunk több mint 2000 tagot számlál. Az irodalmi estjeink is telt házasak, a MERSZ Klub irodalmi bázisként funkcionál: egy igazi