Vajon pesti lettem-e már, kérdezem időnként magamtól. S ha nem is rendes fővárosi, akkor legalább tiszteletbeli, megbízott, címzetes. Vagy olyasvalaki, aki némiképp hasonlít ehhez a kitüntetett halmazállapothoz. Mert hogy kitüntetett, ahhoz kétség sem férhet.
Aki hallotta már Pesten kiejteni a „vidéki” szót a villamoson, amely dallamában a senki, tartalmában a hazai migráns/gyüttment felé közelít, nos, annak nem kellenek további érvek. Én ezt már gyermekkori olvasmányaimból megsejtettem, hiszen kedvenc, rongyosra olvasott könyvemben (Szeleburdi család) feketén-fehéren az állt, hogy Magyarországon (vidéken) nem lagzi a lagzi, ha nincs ott legalább egy pesti vendég. Ehhez csak hozzálendült az az érzet, ami akkor fogott el, amikor először tettem be a lábam határon túliként (kétszeresen vidéki) Pestre. Rögtön tudtam, hogy nekem itt a helyem. Ahogy a férfitestbe zárt nő szólal meg hirtelen valakiben, úgy szólalt meg a határon túliságomban a pestiség. Hiszen akkor már biztosra vettem, hogy igencsak eltévedt az a gólya (más, súlyosabb dolgokat nem is merek feltételezni róla), amely engem a főváros helyett egy szín-román, hegyeken túli kisvárosba pottyantott le. Szerencse a korrekcióhoz nem volt szükséges műtétre, csak egy nagy levegővételre és országváltásra.
Ma már több mint 14 éve élek itt, ami a második leghosszabb, helyhez kötött időintervallum az életemben. Ennél többet már csak Szatmárnémetiben időztem gyerekkor, iskola, érettségi, felnövés gyanánt. De vajon az idő teszi-e a pestit? Az első évben arra próbáltam választ keresni, hogy mégis mi lehet az ittlét összetevője? Mi a titkos recept? Mert ha már nem lehetek született pesti, akkor azt nekem ki kell kevernem valahogy, magamra kell öltenem, mint holmi álcaruhát. Talán elég tévedhetetlenül tudni, hogy merre kell fordulni az aluljáróban? Netán kell hozzá valamilyen közönyös arc is, melynek tulajdonosa látszólag tudomást sem vesz a külvilágról? Nem izgatja semmi, hiszen életének minden percét kitölti az az észrevétlen öröm, hogy ő hamisítatlan pesti.
Azt láttam, hogy az ideköltöző erdélyiek nagy része két stratégiát választhatott. Vagy talán csak egyet. Pestibb akart lenni a pestibbnél, ismerősebb az aluljáróban és közönyösebb arcban, és amikor nem ment, mert nem mehetett, amikor az orrára koppintottak (lásd még: gyüttment), akkor hátraarcot csinált, és erdélyibb lett az erdélyibbnél. Kürtőskalácsot reggelizett, magára erőltetett valamilyen erdélyinek vélt tájszólást, erdélyi találkozókra járt és fesztiválokra, ahol a többi ál-pestivel együtt boldogan szidták a románokat (és az igazi pestieket). Csak kevesen ötvözték magunkban csendben az erdélyi gyökereket a pesti felépítménnyel, lettek otthonosak kevert lényként, pesti arccal erdélyi tanácstalansággal. (A közös és feltétel nélkül migránsozás – és ezt feltétlenül érteni kell – számos efféle frusztrációt és otthontalanságot mosott el mintegy varázsütésre, benne jött létre végre az az olvasztótégely, amelyben eggyé forrhatott kicsinyke országunk számos számkivetettje.)
Az értelmesebbje áthallásokkal dúdolgatta magában az Englishman in New York című örökzöldet, jól kihangsúlyozva a „Be yourself no matter what they say” sort, főként amikor a szépreményű Budafoki 60.-ban (a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal székhelye) ügyintézett, és holmi dokumentumokkal győzködte a hivatalnokot egyszeri magyarságáról, vagy tán sosemvolt pestiségéről. Persze azóta mindez gyorsabbá, egyszerűbbé, illuzórikusabbá vált. Az is egyesült, ami mindig is külön állt. A Magyar Igazolvány végül hálaadó állampolgársággá nőtte ki magát, így némi képzelettel és internet-hozzáféréssel kvázi pesti lehet a szórványvidék zsákfalujában élő is, aki még sosem mozdult ki otthonról. Persze itt is megjelent egy kis hajszálszakadék az „önmagának kijárt” magyar állampolgárságú és az „ölébe hullott” között, hiszen előbbi szerint az utóbbi sosem fogja értékelni igazán. A magyarság (és a pestiség) ismérve ugyanis, hogy állhatatosan, mint a népmesékben, végig kell járni a hivatalnoki labirintus megannyi fordulóját és stációját a meghívólevéltől az ideiglenes személyin át a fogadalomtételig. És ha a griff bizony azt kérte, hogy a combunkból kanyarítsuk ki az utolsó falatot, akkor bizony előkerült a székely bicska is.
Szóval ki is lennék akkor én? Amolyan készséges Anna a kedves Vizyéknél? Vagy Timár Mihály a maga külön kis szigetén, a Paradicsomra megszólalásig hasonlító önkéntes gettóban? Vagy én lennék az egyetlen vendég a magam szerény esküvőjén? Azt hiszem, elég jó kis álcaruhára tettem szert. Néha már én is elhiszem, hogy bennszülött vagyok, amikor jó helyre fordulok az aluljáróban, és pontosan tudom, hogy hol lehet jó gyrost enni félpénzért. De legtöbbször jobban csiklandoz a tudat, hogy mennyi titkos alkatrész keringhet bennem a zsidótól a tótig, a romántól az osztrákig. Hogy ez a kevertség az én verhetetlen identitásom, és igazából csak fokozatai vannak az otthonosságnak, nem kiérdemelhető helye. Mert senki sem kergethet ki magamból se így, se úgy.
