Már a háború első napjaiban minden pusztító erőt rázúdítottak a jól elsáncolt pirosakra. A kékek lőttek éjt nappallá téve, ám a vonalakat nem sikerült áttörni. Aztán egy napon az utolsó töltényt, rakétát és bombát is kilőtték. Reménytelenül kifogytak. Mintha csak erre vártak volna, a csendet kihasználva a piros tankok és teherautók dübörögve romboltak elő rohamra rejtekhelyeikről. A kékek rettegve pillantottak egymásra. A biztos halálra készültek. Az utolsó pillanatban az ellenséges járművek mégis élesen befaroltak, majd szélesre tárták az ajtókat. „Muníciót, töltényt tessék” – kínálták a pirosak széles mosollyal az arcukon.
Sajnos nem csak vicc: a háború üzlet is, ráadásul az egyik legnagyobb. Az ember levetkőzhetetlen gyilkos természete miatt pedig mindig van rá kereslet. A háborút nemcsak kirobbantani, de táplálni is kell. Furcsa módon a béke egyik legerősebb záloga mégis a fegyver. Az elrettentés elve szerint nem tüzelek elsőként, ha tudom, hogy visszalőhetnek. Szokták mondani: fegyvereket azért vásárolnak, hogy ne kelljen őket használni.
Persze, fegyverkezési verseny zajlik, de a történelem során ez mindig is így volt. Aki itt lemarad, az gyengeséget mutat, és aki gyenge, az nem tudja érvényesíteni érdekeit. Ebben a versenyfutásban valójában az a legveszélyesebb, ha valaki behozhatatlan előnyre tesz szert. Az Egyesült Államok a II. világháború és a hidegháború után mégis jócskán elhúzott. Viszont az utóbbi évtizedben az amerikaiak egyeduralma, világcsendőri szerepe megkérdőjeleződött. Túl nagy lett számukra a világ. Lassan felnőtt hozzájuk Kína, mindig számolniuk kell Oroszországgal, és az olyan „kellemetlenkedő” országokkal, mint Irán vagy Észak-Korea.
Új világrend van kialakulóban. Ennek még nem ismerjük az egyensúlyát, csak hogy részben a fegyverek tartják fent. Ám ezek is tudják felborítani!