Hazahoztuk hát szép itáliai kakasunkat, akit korábbi gazdája tanácsára egy napra ólba zártunk, hadd szokja az új környezetet, szagokat, a szomszédságában matató kecskéket és a kerítés túloldalán izgatottan fel-alá rohangáló kutya ütemes lihegését. Ezt a problémát – mármint a kutya és a kakas összebarátkoztatását – ketten kétféleképpen terveztük megoldani.
Az enyém praktikus volt és drasztikus: zárva kell tartani az őket elválasztó kaput, az eb innentől ki van tiltva a másik udvarból, ahová eddig bejárása volt, nincs bonyodalom, nincs kihágás, majd megszokja.
A másik, a férfiúi terv szofisztikáltabb volt és bonyolult. Szocializálni kell a kutyát, lépésről-lépésre megértetni vele, hogy ez most nem fácán, hiába hasonlatos a tollazata, nem kell kergetni, pláne nem elkapni, szétcincálni, megfojtani szegényt. Ez nem tűnt könnyű mutatványnak, tekintve a kora esti sétákat a környékbeli dombokon, csalitosokban, ahol minden harmadik bokorból gyors szárnysurrogásokkal fácánok csapnak elő, négylábú társunk legnagyobb örömére és kedvtelésére. Sose kapott el egyet se, de a boldog vágta utánuk része lett mindennapi köreinek. Ez a jószág meg itt van az orra előtt, be se kell cserkészni, szinte tálcán kínálja fel önnön magát.
Másnap reggel kiengedtük a kakast.
Először csak óvatosan, a nyakát kissé előrenyújtva lépett ki az ól ajtaján, látszott rajta, legszívesebben inkább visszamenne, nem is a biztonságot nyújtó deszkák mögé, hanem még visszább, oda, ahonnét elhoztuk. Egy kis zabbal és kukoricával ösztönöztük az elszántságot, s úgy tűnt, sikerrel jártunk, mert lordunk méltóságteljesen elindult a kert közepe felé, mi több, egyszer-egyszer már a csőrét is odafente valamelyik ágdarabhoz.
A kutya eközben a kert túloldalán majdnem megőrült. Noha a parancsszónak megfelelően leült, a lábai közben remegtek, a szőrszálai vitustáncot jártak, s folyamatosan nyüszített. Közben gazdája megnyugtató hangon mantrázta, hogy a kakas jó barát, nem bántjuk, nem esszük meg, a kakast szeretjük, itt fog lakni velünk, mindenki szép és jó. Voltak kételyeim az összeszoktatás sikerével kapcsolatban, de hát az elvekkel az ember nem vitatkozik, legfeljebb eltűri a következményeket. Kutya és gazdája két lépést beljebb jött, immár az elválasztó kerítés kakas felőli oldalára kerülve. Továbbra is imamalomként őrlődött „a kakas jó barát, nem bántjuk, nem esszük meg, a kakast szeretjük”, s talán csak annyira enyhült eközben a nyakörvet tartó kéz, míg a kapu láncát belülről a másik bereteszelte.
Több se kellett az ebnek, mint egy gepárd, úgy tépte ki magát, s vetődött a kakas irányába, nem törődve a szelíd pedagógiai módszerekkel, fittyet hányva a buddhai szeretet halk szavára. A kakas még épp idejében felrepült méltatlan rikácsolások közepette a legközelebbi fára, onnan át a szomszéd kertjébe egy még magasabbra, s ott is maradt egész estig, míg egy elegáns horogakasztással, majd egy kevésbé elegáns csalánba vetődéssel meg nem kaparintottam, és biztonságba nem helyeztem őkelmét, hosszan elgondolkodva közben a meggyőzés erejéről.