Kevés érvényes opció maradt a túléléshez a kivándorlás mellett: az egyik az okospunk-énekesség. Úgy tűnik, tartja magát az utóbbihoz, marad itthon, ráadásul a Gellerrel új lehetőséget talált arra, hogy felrázza az országot, és belemondja a véleményét az arcába, nagyon helyesen.
Úristen, ez egy magázódós interjú lesz! Megtisztelő a feltételezés, hogy a Geller bárkit is felráz, de szerintem a zenekarokhoz hasonlóan inkább csak segíthet gőzt kiereszteni azoknak, akikben már eleve sok van. Szívesen vázolnék egy koherens koncepciót arról, hogy a zenekarok és csatornák hogyan épülnek egymásra, és hogyan van a valódi rendszerváltás az útnak a végén: de nincsen. A zenében és a műsorkezdeményben is az a közös, hogy én mindkettőhöz hasonlót szívesen fogyasztanék, ha valaki más megcsinálta volna őket nekem. Azoknak az egyre csak furcsábbá váló eseményeknek a feldolgozásához kellenek, amelyekről sokáig azt gondoltam, távolodni fogunk tőlük, de inkább körbejárunk körülöttük, vagy történelmi nézőpontból még tolatunk is időnként. Ha az embert érdeklik a közügyek, akkor ezeket nehéz naponta a helyére tenni a fejében, akkor is, ha nekem például mikroszinten remek dolgom van ebben a sok szempontból remek országban – fehér, középosztálybeli, többdiplomás emberként, aki arra készül, hogy hamarosan az összes adókedvezményt és ingyenpénzt kihasználja, amit az ő helyzetében teljesen fölöslegesen kap meg a nagylelkű kormánytól.
Örömteli, hogy lát esélyt itthon a normális életre, de nem elbizakodott ez a normalitás reményeit hol miszlikbe aprító, hol lassan emésztő elmúlttízév tükrében?
A rendszerkritika alapvetően tényleg az önterápia miatt fontos, és ha ez másokat is visszatart a teljes nihiltől, az járulékos haszon. Egyébként nem feltétlenül az: a Kozmosszal éltem meg, hogy – bár nyilván nem tartottunk itthon komplett családokat, akiknek racionális számítás szerint már rég Felső-Németországban lett volna a helyük – a zenénk adhatott egy csomó fals és naiv reményt, amikor még bennünk is megvolt. Mindannyian benne voltunk abban a sztoriban, hogy ha nem is személyesen Mesterházy Attila fog a karizmájával megváltani minket 2014-ben, de ez a téboly nem tarthat örökké. Éppen amiatt, mert nem racionális, nem vezet sehová, és mert valójában egy csomó meg nem hozott intézkedés áll a szellemkardozások mögött; nem történik semmi a valóban fontos társadalmi rendszerekkel, hülyének nevelik a gyerekeinket és elveszítjük a szüleinket a kórházakban. A Kozmosz ennek egy visszatekintve indokolatlanul magabiztos, zsigeri tagadását adta az elején, de a Bajnoq-kal már inkább a berendezkedett, mindennapos őrület feldolgozásánál tartunk.
A maradás-kivándorlás dilemmáról nyilatkozta: ha észreveszi, hogy „elkezd kussolni vagy elfordítani a fejét”, akkor irány Ferihegy. Kussolni nem kussol, de a fej elfordítása nélkül… bármerre nézünk, helyzet van.
Erre lett válasz számomra a Geller. Azt valóban kezdtem észrevenni magamon, hogy ki tudnék alakítani magamnak Budapest I. és III. kerülete körül egy olyan burkot, amit csak a Balaton-felvidék kedvéért hagyok el néha, és olyankor sem nézem az autópályán az óriásplakátokat. De ez tévút a fent elmondottak miatt, rendkívül béna menekülés. Az ember ne bujdosson el a saját hazájában, ha egyébként a minket a németek kedvéért óvatlanul befogadó uniónak hála azt is választhatja, hogy fogja a személyi igazolványát és elkezdi máshol a B tervet. Én még az A-ban vagyok.
Rendíthetetlenül? Nincs abban semmi frusztráló, hogy nem Az Okosak Földje kritikus történelemszemléletét tanítják az iskolákban, hanem Takaró Mihály lázálmait?
Az iskolákban az is elég lenne, ha néha utalnának rá, hogy saját döntéseink is voltak a XX. században. Ha már Az Okosak Földjéről beszélgetünk, néhány éve, a klip ötödik születésnapján kellett kiposztolnunk, hogy sajnos nem romlott meg semmi a mondanivalóból, legfeljebb az Ezüsthajót meg Hagyó Miklóst lepte be szerencsére a feledés homálya. De a „még pár év és kezdhetjük elölről” ma is működik, és ez para. Csak annyi a különbség, hogy az íráskor ez egy lemondó mondat volt, most meg inkább a távoli reménynek a szikrája. Ami a tágabb kérdést illeti, Magyarországon élni most türelemjáték. Mélyen hiszek abban, hogy egy félreértésben vagyunk, ami előbb-utóbb kiderül, hiszen ez egy nagyon törékeny félreértés. Egy csomó lapnak kell Orbán kezeiben klappolnia ahhoz, hogy ekkorákat lehessen kamuzni, és ne jöjjön olyan reccsenés, ami a valóságot eltakaró lepleket lerántja. És hogy a tákolmány dől-e össze előbb, vagy az a pillanat jön el, amikor már a zenekar meg a lelket tartó YouTube-móka sem elég ahhoz, hogy feldolgozhatóvá tegye a híreket, részemről az a türelemjáték.
Mi tartja talpon ezt a valószerűtlen rendszert?
Sokkal kiválóbb elemzések vannak erről annál, mint amennyire két mondatban, ráadásul rímek nélkül össze lehetne foglalni. Ha határon túlról szemlélhetném és úgy, hogy senkim sem érintett benne, csodálnám, hogy alapvetően nem létező veszélyekkel riogatva lehet eladni valakinek a regnálását úgy, hogy annyi az üzenet: az elképzelt, kicsit kontúrtalan dolgoktól meg lesztek védve, és azt a keveset, amitek van, nem veszik el. Egy árva pozitív üzenet nincsen már, és nagyon lehangoló arról beszélgetnünk itt a belvárosban, hogy nálunk sokkal szerencsétlenebb sorsú és kevésbé kiváltságos iskoláztatású embereket hogyan vernek át ezzel.
Vesztenivalójuk van, félnivalójuk nincsen, nyilatkozta korábban.
Frappánsan hangzik, szóval, ha én mondtam, vállalom. Szerintem tényleg nincsen rettegnivalónk, ami adódik a privilegizált helyzetből is: bár nem ülök látványos megtakarításokon, de nincs például cégem, amit csuklóztathatnának vagy elvehetnének, ha sokat szájalok, hanem normálisan gondolkodó munkaadók beosztottja vagyok. Önkéntes, felnagyított félelmekből képződik nagyon sok habarcs ebben a rendszerben. Még a Kozmosszal esett meg, hogy végül úgy került ki egy interjúnk a Petőfi reggeli műsorából, hogy a szerkesztő zavart hangon annyit mondott: nem tudjuk, van-e tiltólista, de ha volna, rajta lennétek.
Egyes nézetek szerint az ellenzék – akár a szabadnak láttatott választások – csak a demokrácia látszata miatt létezhet, mondván, van itt szólásszabadság, hiszen miket nem lehet mondani a kedves vezetőnkről.
Ó, ez most ideget talált, ezen nem árt gondolkodni. Rezsimbohócon lenni a bohócorr, mi sem volna felemelőbb! De az a lelkesedés például, amivel az RTL Klubnak újra meg újra neki akarnak feszülni, az mutatja, hogy szerintem még nem tartunk ott, hogy a maradék nyilvánosságnak már csak díszletfunkciója lenne. Ha magával rántana minket a lassuló német gazdaság vagy lelépne az utolsó orvos is, akkor az ma még szerintem kiderülne. Annyira, hogy az a 2-300 ezer ember, aki simán választásokat dönt el még ebben a kitekert választási rendszerben is, hirtelen mozgathatóvá változzon tőle.
És itt van a YouTube-csatornája is. A Geller saját ötlet?
Amikor barátoknak meséltem arról, hogy ilyesmi feszeget belülről, akkor azt kérdezték: olyan lesz, mint a koncerteken az átkötő szövegek, csak koncert nélkül? Valóban táplálkozik onnan, de annál furcsább hibrid. Az összes eddig érkezett hozzászólásban emlegetett John Oliver- és Heute Show-féle szatirikus közéleti műsorokból és a lazázós-heherészős amerikai late night tv-kultúrából is vannak benne elemek elszórva. Az első részben vendégeskedő Bazsó Gábor szabályozhatatlan intellektusa miatt a próbaadás mélyebb és sötétebb lett, mint amire gondoltam, és még képlékeny, hogy a beszélgetős részt melyik irányba folytatjuk.
A kultúrharc mennyire mélyítette el a morális-közéleti válságot?
Nem tudom, hova mélyülhet a morális válság, szerintem a szint ugyanaz. A mostani történéseket szabadjára hagyott oldalcsapatok portyáinak gondolom inkább, amit hagynak, mert jó gumicsont. Amikor a magaskultúra elméletileg független intézményeit újrahúzzák vagy az Átriumot szétverik csak azért, mert Alföldi Róbert rendez benne, és ehhez igazítanak egy egész támogatási rendszert, akkor az szörnyű a konkrét alkotóközösségre nézve, és rendkívül kispályás, pitiáner dolog. A kultúrharc közben meg az látszik, hogy nem várakozik sehol egy komplett, idáig szemét módon elnyomott, de rendkívül tehetséges, a világról izgalmas dolgokat gondoló NER-hű művész/értelmiségi réteg, aki most mindenféle fontos infrastruktúrákat foglalhat el, hogy végre a teljes pompájában mutathassa meg a művészetét.
Lovasi Andrást sokan bírálták, mert fellépést vállal Tusványoson. Elmenne a Bajnoq-kal, ha hívnák?
Sosem fognak, úgyhogy kényelmes kérdés, de igen a válasz. Van egy furcsa panoptikum, amikor a NER valamiért Erdélybe helyezi ki magát két napra, hogy álvitákat folytasson saját magával, és emellett van az erdélyi fiataloknak egy fesztiválja, ezek szerencsétlen okokból földrajzilag összeérnek, de nem tudom, miért az erdélyi fiatalokat kellene megszívatni azért, mert Orbán Viktor rátelepedett a rendezvény egyik sátrára. És ez visszavezet a kultúrharchoz: biztosan le lehetne vonulni a térképről komplett párhuzamos univerzumokat építeni, de ez nem fog megtörténni egy ekkora országban, és nem is gondolom, hogy vezetne bárhova, ha az ország lakói falaznák el még jobban egymást. Amikor ez az egész gonosz kártyavár végre összedől, szerintem gyorsan fog egy csomó minden normalizálódni, és persze akkor majd megismerhetünk kétszázezer ellenállót, akivel most ugyan nem találkozunk, de titokban végig Takaró Mihály ellen szurkolt.
Volna olyan közéleti esemény, ahol szívesen zenélne?
Ha lesz egy nagyszabású rendezvény, amikor Magyarország csatlakozik az Európai Ügyészséghez, azt szívesen megnyitjuk.
Európa segíthet Magyarországon? Von der Leyen például? Ugye, nem.
Nem. Ha valamit, akkor azt bárki, aki figyel, megérthette kilenc év alatt, milyen regionális hatalmi összefüggésekben működik ez az ország. Kiszámítható körülmények; fura lázálmokat kergető, de stabil főnök; nyomott árú, jó minőségű munkaerő – sosem fog bemasírozni a német erkölcsrendészet azzal, hogy esztétikailag nem találja helyénvalónak, ami kéthetente az alkotmányunk körül történik. Ez vagy gazdasági szükségszerűségek miatt történhet majd meg, vagy akkor, ha az unió majdani vezetői egyszer fölérik ésszel, hogy amíg ilyen destruktív partizánokat tűrnek meg maguk között, mint a mi szeretett vezetőnk, addig ki fogják őket nevetni, amikor Kínával, Oroszországgal és Amerikával próbálnak egy asztalhoz ülni. Nem látom, hogy az európai elit eljutott volna erre a szellemi magaslatra.
