Mi is tudtuk már a 1990-2000-es évek fordulóján, hogy ha az európai „bővítésnél” a történet kimenete pozitív lesz, vagyis ha bevesznek minket, a következő emberöltőt a mostanihoz hasonló ellentmondások fogják itthon jellemezni. De erről mélyen hallgattunk, nehogy ne tűnjünk majd megfelelően hálásnak. A nyugati oldalon akkor nem voltak ilyen félelmek, éppen ezért ott a lehetséges törésvonalakról a realisták már az első pillanattól kezdve beszéltek.
Tartós elvándorlás
Mindenekelőtt valószínű volt a potenciális elvándorlás Keletről. S hogy nem ideiglenes mozgásról, hanem sok országból, tartós elvándorlásról lehet, lesz majd szó. Ráadásul az EU-ba bevándorlók sem akartak a mi vidékeinken letelepedni, tehát plusz népességet szinte kizáróan a „régi Európában” generáltak. Mindebből következően nem igazán érthető, miért csak az 1990-es évek végétől kezdtük észlelni az új tagoknál a tartós munkaerőhiányt. A román, lengyel, vagy a balti munkaerőpiac azonnal reagált, a magyar késlekedve, egyelőre tömegében a cseh és szlovák nem. De hát ott nem pusztították a munkahelyeket olyan arányban, mint máshol a régióban. A magyar munkaerő kádárista elkényelmesedése pedig még majdnem másfél évtizedig tartott. Ám a deficit természetszerűen, úgy látszik, mindenhol megmarad. A nyugat-európai részleges depresszió sehol nem terelte vissza a frissen kiérkezetteket. Minek települjenek, egy fokon túl, akkor új üzemek a térségbe, ha az új virágzásban az innen elvándoroltak sem bíznak. S közben az érkező nyugatiaknak egymástól kell elcsábítaniuk a dolgozókat. És párhuzamosan a lengyel ipar már egymillió ukránt hozott be és Csehországban is az építőiparban szinte kizárólag ukránok (meg szlovákiai romák) dolgoznak.
S a helyzet stabilizálásától e tekintetben, valószínűleg a mostaninál jóval szerényebb létszámokkal, még igen messze vagyunk. De ezt már tudtuk a 90-es évek végén is. S nyilvánvaló, hogy a kivándorlás más és más formákban átfogja az egész keleti EU-régiót. Nem várható, hogy új kormányokkal, államelnökökkel, kancellárokkal mindez amúgy egyszerre abbamarad. Persze, közben mindenütt megtalálták a helyi politikusokat, akiket felelőssé lehet emiatt tenni. De hát közben a nyugati piaci vonzás tartósan erősebb marad, mint a kivándorlási nyomás Keleten.
A nagy „keleti bővítési” tanácskozásokon 1997-ben Amszterdamban és 2000-ben Nizzában ezek az erőterek, bár még nem beszéltek róluk, a nyugatiaknak már világosak voltak, a keletieknek azonban még nem. Néhány évvel később az e tárgyú keleti és nyugati víziók különbségei lekerültek az azonnali napirendről. A 2010-es évek elején azután másként, de e feszültségek mindkét oldalon láthatóak lettek. Most már mindkét oldalon nehézségeket láttak, körülbelül úgy, ahogy és azokat most ismerjük. Azonban az értékkülönbségek feloldását roppant lassúnak hitték, a megoldáshoz, vagy a különbségek puhításához a nyugati oldal most hosszabb szakaszt képzel el. Sőt, sokan az aktuális ázsiai-távol-keleti hatások európai feloldásához, vagy kiegyenlítéséhez is nemzedéknyi időtávokat képzelnek el. A különbségek emellett gazdaságiak-technológiaiak is, s nálunk nagymértékben a járműiparból, vagy a térség új nagyvállalataiból következnek.
A járműipar drámai átalakulására Európában mindenütt számítanak, de a változások technológiailag nagymértékben Nyugaton születnek. De azt tudjuk, hogy a keleti munkahelyek egy részével valami történni fog és a helyi politikai elit felelőssége itt bizonyára nem lesz kicsi. És egy a maitól radikálisan különböző szerkezetű járműipar általában is az aktuális kelet-nyugati függőségektől eltérő képleteket produkálhat az egész rendszerben. A német anyaiparok súlya, jellege itt különösen határozottan változhat a magyar, szlovák, cseh ipari környezetben. És ez átfogó politikai szerkezet-, s nem egyszerűen technológiaváltást eredményezhet. A következő 15 év liberalizmus-illiberalizmus vitája, ha egyáltalán megmarad, bizonyára nem hasonlíthat majd az elmúlt 15 évre. Az új iparszerkezet aligha kezeli majd a keleti autóipart úgy, ahogyan azt az európai gazdasági neoliberalizmus korábban elképzelte magának.
Belpolitika és technológia
Európában most természetesen senki sem szeretne állást foglalni az aktuális kínai-amerikai geopolitikai szembenállásról és annak technológiai csomagolásáról sem. Most épp öt percre szerencsénk van, mert azt hihetjük, hogy a kínai-amerikai szembenállás feloldódik. Ami – különben – saját fejlesztések híján bennünket amúgy sem izgat. De végül is majd mondani kell valamit. Kína láthatóan kiépíti polgárai digitális ellenőrzésének valamilyen formáját, az amerikaiak pedig valószínűleg e formában nem. Sokaknak ez máris elég ahhoz, hogy a kínaiakban valamilyen fundamentális ellenfelet lássanak (Soros már tavasszal nagy cikket irt erről, ami magyarul is megjelent). Kérdés, hogy a belpolitika és a technológia mennyire keverhető, sőt keverendő. A hagyományos európai politika szerint teljesen, mások nem ennyire radikálisak. Lehet beszélni közben az európai „értékekről és érdekekről”, ahogyan azt egy tavaszi vitacikkében Joschka Fischer teszi. Sok liberális számára a helyzet világos, mások számára azonban már nem annyira.
Az amerikai partnerség a jövőben is Európa legfontosabb külső kapcsolata marad. De nem kellene a technológiát, a geopolitikát és a társadalmi programokat úgy összevegyíteni, ahogy ezt megtettük a hidegháborúban. Hiszen, legalább a hidegháború vége óta az EU és az amerikaiak tulajdonképpen távolodnak egymástól. Még a 1990-es években a balkáni háborúk idején az amerikaiak segítették ki a tehetetlen európai szerkezeteket. Tíz év múlva, a koszovói háború idején az európaiak már megmozdultak, bár Szerbia amerikai bombázása errefelé ismét megrepesztette a nehezen stabilizálódó geopolitikai önképeket. Emlékszem, ahogy fehér virágokkal vonultunk Pesten nem kevesen a Dunához, szolidaritásból a szerbekkel. Vagy, ahogy egy BBC-dokuban hosszasan magyaráztam, hogy a felmenőim a szabadkai zsidó temetőben fekszenek, s akkor ugye mégsem várhatják automatikusan tőlem, hogy szolidáris legyek a vajdasági bombázásokkal.
Azután 2001. szeptember 11. után az európaiak léptek NATO vállalásaiknak megfelelően. De az európai jelenlét a közel-keleti amerikai háborúkban sem javított semmit, sőt. Az amerikaiaknak nem segített, viszont az így generált menekültválság végül is elsősorban Európát zilálja szét. És közben más közeli lövészárkokban, így Ukrajnában is az amerikaiak fogalmazzák meg elsősorban, amit ma a Nyugat saját érdekeinek hisz. De a szankciókkal, azok költségeivel ismét elsősorban az európaiak állják (persze, az ukránok mellett) a számlát. Akkor most megint Amerika-barátnak kellene lenni? S ebben a helyzetben épp a kínai technológiával szemben? Mulatságos.
Segítsük a németeket
Az európai modelleknek hosszabb időn át a legkülönfélébb országokban kiegyenlítő társadalmi szerződések voltak alapjai. A növekedés olyan elosztási változatokkal kapcsolódott össze, amelyek igazi európai újdonságok voltak. Tulajdonképpen ezek vonzották annyira az EU belépéskor a kelet-európaiakat is. De az utolsó néhány évben ezek teljesítőképessége a déli tagországokban egyértelműen romlott. Nő az egyenlőtlenség, s az emberek e tekintetben még több rossztól félnek.
Az egyenlőtlenségek, persze, nőttek Nyugat-Európában már a 70-es évek olajválságában, majd a 80-90-es években a kelet-ázsiai gyors növekedés eredményeként, azonban itt ez nagyon messze volt, semmit sem láttunk belőle. A 2010-es években újrainduló növekedés részben legalábbis lebontotta a friss egyenlőtlenségek valamekkora részét. Vannak, akik azonban most azt hiszik, hogy az utolsó évek digitális kultúraterjedése, amely hozzájárult a legújabb egyenlőtlenség-hullámhoz, nem szívódik hasonló módon fel. Persze, ötletek most is vannak. Például a technológiát az eddigieknél erősebben lehet majd az idős-ellátás felé fordítani, és ez azután majd újabb kiegészítő növekedést is eredményezhet. Egyébként 2030 környékére a jelenlegi szocdem kormányok elég nagymértékű kiegyenlítődést érhetnek el teljesen simán, minden technológiai forradalom, fordulat nélkül. Valószínűsíthető, hogy a mediterrán világ a többi európai modellhez képest a következő években lassabban növekedik, s így itt majd az egyenlőtlenségek is erősebben fognak nőni. A következő évek európai gazdasága azért jelentős mértékben attól függ, hogy egy következő európai válság érinti vagy sem Németországot. A következő járműválsággal együtt is ez Európa motorja és Közép-Európa viszonylagos jóléte is ettől fog a következő években függeni. Ha meg akarjuk magunkat védeni, segítsük a németeket. 2007/08-ban igazán nem sikerült megvédeni a német gazdaságot és ezért is ment nehezen később a kelet-európai helyreállítás.
Végül, itt érdemes visszatérni a politikai reformokhoz. Populizmussal sokfelé találkozunk a világban, de megjelenése Európában különösen keveredik rossz-illatú nosztalgiával és nacionalizmussal. A jobboldal e tekintetben mindent mindennel összefüggésben lát, s ezt nevezi patriotizmusnak. A kérdés kezelésének egyik formája ezért bizonyára a felbontás, a nemzetségek elkülönítése, a nehézségek fragmentálása lesz. Az 1945 utáni angolszász demokráciát az új Kelet-Európában nem biztos, hogy a fenti gazdasági erőtérben maradéktalanul sikerülhet megmenteni. De egyes kulcselemeit talán igen. Az a kérdés, hiszünk-e közben kompromisszumokban, s ha igen hol? A sajtópolitikában, vagy a bírósági függetlenség mentén igen, a bankpolitikában nem? S az ilyen demokrácia, persze, nem feltétlenül kerülne ellentétbe az új technológiai környezettel sem. Közben azonban az illiberális vitafrontokért nemcsak Orbánék felelnek, hanem, például Macron kaotikus belpolitikája, vagy a maradék európai liberálisok taktikai hibái is. De a nyugati klasszikus lapoknak egyszerűbbnek tűnik a keleti kritikusok, közöttük Orbánék szidalmazása. A magyar ellenzéki nyilvánosság pedig pillanatnyilag ezt boldogan elfogadja. A technológiai és gazdasági szerkezetváltás hatásairól nincs szó. A látszólagos földrajzi, kelet-nyugati kulturális szembenállás nyugati óriás poszterei ma jól jönnek a tanácstalan keleti ellenzéknek. Diabolizálhatják ellenfeleiket, s hátha közben maguk remélhetőleg egy kis levegőhöz juthatnak.
