1915. augusztus közepén a politikusok élményszerűvé kívánták tenni a hátországban is az ott szinte érzékelhetetlen háborút. Lövészárkot rendeltek hát Budára, Pasarétre, amit 50 fillérért lehetett megnézni. Özönlött a nép. Csütörtökönként az 1 koronás műsorra is. Ekkor katonai fényszórók, világítópisztolyok és rakéták révén háborús tűzijátékot is adtak.
Amint egy jó ideje a magyar állam immár békés ünnepén is szokás, ahogy azt hamarosan láthatjuk.
Ünnepelni fogjuk a sikereket, melyekhez gyakran különleges módszerekre is szüksége van a hatalomnak. A napokban a Blaha Lujza téren a zebránál várakozva megkérdezte tőlem egy fiatalabb ember, tudom-e, mikor lesznek az önkormányzati választások. Tudtam, mondtam, kérdeztem, miért kérdi. Mert már nagyon várja. A közmunkásoknak ugyanis fizetnek 25 ezer forintot, ha elmennek szavazni. Az most nagyon jól jönne, de októberig még kibírja valahogy. Azt ígérik, biztosan meglesz.
Ki ígér, ki fizet? – kellett volna kérdeznem, de elmulasztottam. Nem éreztem tisztességesnek, hogy anyagot vegyek fel a zebránál az egyébként épp szabadságos frontharcosra emlékeztető férfival. Pont vele játsszam le a piros lámpánál, amit mindenhol le lehet, ahol emberek keresztezik valamiképpen egymás útját. A lényeg mindig ugyanaz: nincs törvény. Az egyik gázol, vagy lefizet, vagy ügyet sem vet, miközben van ügy. Akad, akinek ez jó, másnak még nehezebbé teszi az életet.
Törvény hiányában pedig a tűzijáték rakétái sem épp ezen a napon indulnának. István király volt az ugyanis, aki megteremtette Magyarországon a törzsfőnöki szabad akarattal szemben a törvények uralmát.
Meg még sok minden mást is, amire például Sólyom László államfőként utalt 2005. augusztus 20-án. Tizennégy év alatt nagyon beértek e mondatok: „A függetlenséget István úgy őrizte meg, hogy a lehető legteljesebben bekapcsolódott Európa gazdasági és kulturális vérkeringésébe. Ennek fontos lépéseként megnyitotta a Szentföldre Magyarországon keresztül vezető zarándokutat. (…) E nélkül nem válhatott volna Magyarország számottevő európai tényezővé. Gondoljuk csak meg: Galliából, a Nyugat távoli országaiból ezen a biztos úton vonulhattak a zarándokok Jeruzsálembe! (…) Volt olyan jelentős személyiség, akit István így, zarándokként ismert meg, s nem is engedett továbbmenni. Őt Szent Gellért néven mindnyájan ismerjük.”
Át az országon és vissza?
Az Intelmek mellett a leggyakrabban Szent István törvényeit szokták emlegetni; innen ered a magyar jogrendszer ezeréves folyama. Sólyom szerint tudnivaló ezekről a törvényekről, hogy sokkal emberségesebbek voltak, mint a korabeli Európa más országainak törvényei. Mint feljegyezték, tömegek vándoroltak be Magyarországra éppen a — mai szóval úgy mondanánk – jogbiztonság miatt.
Sólyom látnoki provokációja?
Orbán Viktor is provokálta majdani önmagát. Még a 2015-ös határ előtt, de már miniszterelnökként ezt idézte az Intelmekből: "Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: »Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.«"
És mi minden fog elhangzani most huszadikán?! Pedig elég lenne az eddigieket elismételni évről évre. Ezáltal szembesülni vele, hogy alig van már törvény, csak szabályok léteznek, amelyekkel élve e hatalom maga felé hajlítja az emberek derekát.
Nemcsak törvény előtti, hanem a törvény utáni egyenlőség is alapvető civilizációs szabály lenne. Az a rend, amit a törvények végrehajtása során alkalmaznak, s amely szerint például közbeszerzéseknél, vagyis a közösség megbízásainak elnyerésekor az egyik ember éppen annyit ér, mint a másik. Csak az ajánlataik versenyeznek, nem ők. Így van ez? És ha egyházi iskolába jársz is, éppen annyira kellene fontosnak lenned az államodnak, mintha az ő iskoláját látogatnád. És ez így van?
A törvény gyakran kényelmetlen, de legalább mindenkinek biztonságot adó uralma oly sok ponton rendült már meg, hogy államunk egyre inkább polgárai segítségére szorul. Nem lenne szabad magára hagyni. (Nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni. Minden egyes beadvány, fellebbezés alkalmat ad az államnak a helyes válaszra.)
Fleck Zoltán jogtudós a Magyar Narancsnak már 2016-ban azt mondta: „Magyarországon nincs hatalommegosztás, minden intézményben ugyanaz a logika érvényesül, már csak ez alapján is joggal feltételezhető, hogy a bíróság sem független. Az igazán fontos ügyekben nem lehet politikai befolyástól mentes döntésre számítani.”
Hasonlóképpen fogalmazott a magyar igazságszolgáltatás helyzetéről az az osztrák bíró, aki nemrég a Nemzetközi Bírói Egyesület tényfeltáró küldöttségének tagjaként járt itt. Jelentésük szerint az Orbán-kormány részéről oly mértékű hatalomkoncentráció megy végbe, ami mind inkább kiüresíti a jogállamot. Úgyhogy az ország közel jár az alkotmányos válsághoz.
Nemcsak a jogállam rendült meg Magyarországon, hanem a piacgazdaság is. Még egy idézet: Megszűnt a versenyalapú piacgazdaság a gazdaság kulcsterületein. Kivonják a verseny hatálya alól ezeket az ágazatokat, mindenre rátelepszik az állam, így állami döntés eredménye, hogy melyik vállalatnak mekkora lesz a nyereségrátája – mondta Nagy Zoltán, a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) 1998 és 2010 közötti elnöke – és még oly sokan mások.
Érez-e ebből bármit is a közvélemény-kutatók munkatársa, az átlag magyar? Alig, kivéve, ha a frontvonalba kerül.
A magyar kormányzásról elmarasztaló uniós döntések és határozatok születnek sorra. A hátországban ebből nem érzékelnek szinte semmit.
Nem ezek miatt menekül, aki tud. Clare Humphreys például simán tud, hiszen ő amerikai, bár a Corvinus minapi diplomaosztóján búcsúzó hallgatóként beszélve elmondta, hogy az általa megszeretett egyetem éppen arra kanyarodik, amitől ő menekült, az adósrabszolgaság felé. Ezen belül különösen aggasztónak tartja, hogy a környezeti világkatasztrófa elleni parancsoló szükségességű harc idején az egyetemen egy olajcég és a miniszterelnök barátja kerül meghatározó pozícióba, továbbá egy minisztérium, amelynek kulcsszerepe volt a CEU elüldözésében és a tudományos akadémia kutatóhálózatának kiszervezésében.
Ha ő szomorú attól, ami történik, mit gondoljunk Mihályi Fruzsina tanárszakos hallgatónak a 20on.hu-n megjelent írásáról? A végét idézem: Nem éltet minket a diploma gondolata, hiszen legtöbben nem engedhetjük meg magunknak, hogy nettó 135 000 forintért a szakmánkban helyezkedjünk majd el. Hiába szeretnénk tanárok lenni, nem lehetünk azok.
Megyeri Dávid néhány napja írta a Magyar Nemzetben: Több mint beszédes, hogy nem is igen próbálják cáfolni a baloldali liberális pártok és sajtóorgánumok, hogy gyűlölik a keresztény-nemzeti polgári jobboldalt, amiről Orbán Viktor beszélt Tusnádfürdőn. Pedig tudhatnák: a hallgatás – beismerés.
Én például nem ismerem ezt a gyűlöletet. Viszont nem lehet egyszerre szeretni, becsülni például az idézett hölgyeket, fontos véleményeket, igazságért harcoló embereket és a kormányzást, amely ellen szólnak. Én inkább az előbbieket szeretem.
Viszont tény, hogy egyre vonzóbb a felszín. Olyan, amilyenről Krúdy Gyula írt az I. világháború negyedik évében: „...a messzi határokon talán hideg konzervet és reá frissen hullott havat étkeznek testvéreim, azonban úgy látom, hogy a városban még mindíg elegen vagyunk, a vacsorázóhelyeken nehéz a kellemes asztalhoz való jutás, a divatos éttermekben a zene és a női kacaj együtt tündöklik a csillárok lángjaival (...) a csemegekereskedők alig győzik kiszolgálni a vevőiket.”
Körülnézek, és valóban. Pasaréten lövészárkot kellene ásni, hogy egyáltalán el tudják képzelni, valójában mi folyik az életben.
Valahol a frontokon harcolnak az emberek, van, hogy nyernek, máskor pusztulnak magukban, akik pusztulnak, míg egyszer csak vége – és nincs meg a fél ország, miközben Pasaréten a hős katonák fényesen védik állásaikat.
