A grillezésről a tapasztalatlanabbaknak többnyire az amerikai filmek idilli jelenete jut az eszébe, ahol szinte magától sül a hús, a rutinosabbnak pedig a szemet maró füst, amely hűségesen követi az embert, bárhova is áll. A hétvégén mi is fejest ugrottunk a dologba. Kiderült, hogy a feleségem famíliája bár vidéken él kertes családi házban, eddig legfeljebb a szalonnasütögetésig jutottak, de messzebb soha.
Nekem viszont a gyermekkor ízeit hozza vissza a kissé odaégett, füstös, muzsdéjjal (kikevert fokhagymakrém) megbolondított hússzelet, és persze a hozzá kapcsolódó rituálék. Persze könnyű volt nekünk: odaát a románok nem virslivel, hanem parázson sült miccsel (mititei) ünnepelték május elsejét. De ezen kívül, ha volt egy kis zöld terület (időnként akár a tömbházak között is) és egy kis kedv, akkor máris nekiálltak sütögetni. (Ki kellett mozdulniuk a komfortos konyhából, ugyanis olajon, gáztűzhelyen a mics sosem lesz olyan jó.) Természetes hát, hogy ez valahogy ránk, magyarokra is átragadt. Nem volt olyan kirándulás, amelyen ne raktunk volna tüzet, hogy megsüssük a magunkkal hozott, előző este jól bepácolt húst. Az első vita már rögtön ehhez kapcsolódott, és meg is osztotta a baráti társaságot, kábé annyira, mint annak eldöntése, hogy ki a jobb nő az ABBA-ban, a szőke vagy a barna. Volt, aki a zsírosabb, tehát omlósabb tarjára esküdött, mások viszont nem engedtek a csontos karajból, amelyet a legvégén jól le lehetett rágni. A nők leginkább padlizsánszeleteket és gombát grilleztek a férfiak értetlenkedésétől kísérve.
A másik és még élesebb vita a sütögetés elkezdése körül feszült. Mert mi az ideális állapot? Az a pillanat, amikor még kisebb lángok nyaldossák a rácsot, hiszen így lesz jó színe a húsnak, vagy akkor, amikor már csak a parázs izzik alatta. Persze mindig a türelmetlenebbek (vagy éhesebbek) nyertek, viszont mindig akadt valaki, aki miután elfogyott az utolsó falat is, és a többiek a hasukat fogva pihegtek a strandszékeken elmerülve az emésztés lomha csodáiban, rámutatott a gyönyörűen parázsló tűzre, és megfellebbezhetetlenül kijelentette, hogy: Na, most kellene elkezdeni! (Egyszer a vita odáig mérgesedett, hogy – mintegy megelőlegezve a mai hisztérikus állapotokat – majdnem két tüzet raktunk.)
Mi sem tudtuk elcsípni soha az ideálisnak hitt pillanatot. Így végül egy ember nyakába varrtuk a felelősséget: apám lett a sütőmester, aki dacolva a gyermekek sürgetésével és ellenállva a mindenféle okoskodásoknak, maga jelölte ki a rítus kezdési időpontját. Mint a jó sámánok, előbb hosszan nézte a tüzet, kifürkészte mindig változó természetét, felnézett az egekre, széljárást ellenőrzött, istenekkel társalgott, majd ha minden rendben talált, óvatos mozdulattal feltette a rácsra a rögtön felszisszenő szeletet. A dicsőség azonban ezzel ki is merült, a sütéssel ugyanis az is járt, hogy kormosan, füstösen, verejtékező homlokkal és vöröslő szemmel ő evett utoljára. Ahogy az lenni szokott, ezt a szerepet én vettem át később. De aki egyszer sütőmester volt, az haláláig sütőmester marad. Épp az ajándékba kapott grillsütő felett vesztünk össze utoljára, és persze a megfelelő időponton. Ő már öreg volt és bölcs, sok szénné égett húst látott már, én meg éhes, miközben csípte a szemem az átkozott füst. Ilyenkor épp annyira nincs esély a konszenzusra, mint a parlamentben. De ő annyira megsértődött, hogy egész este némán ette az amúgy jól átsült csontos karajt.
Az új tűznek a leendő sütőmester, Dusi örült a legjobban. Semmi se repíti vissza jobban az embert a múltba, mint a tűzrakás, az istenektől ellopott tudás hétvégi gyakorlása. Így aztán ő is megbűvölten piszkálta, csiklandozta, hergelte a tüzet, a sütéssel még különösebben nem foglalkozott. Önszántából a sült almát, majd némi könyörgésre a megpirult csirkét kóstolta meg, de akkor a kocka már el volt vetve. Látszott, hogy felébredt benne az ösztön, az egekre néző, szeleket ízlelő, minden okoskodásra – az enyémre is – fittyet hányó mesteré, aki a legjobb éttermekben is tudni fogja, hogy az igaz hús parázson sül, és semmilyen fortély nem pótolhatja a tűz körüli sürgölődést. A parázsló zsarátnok hipnotikus látványa persze most is kihozta belőlünk a legjobb történeteket (rég mondom: tiszta szerencse, hogy a mai olvasók nem ülnek minden este tábortűz körül, mert akkor nem lenne szükség regényekre, novellákra). Kicsit elfeledtük az okostelefonos, laptopos, közösségi-oldalas világot és bámultunk a lángokba, ahogy egy jósnő vizslatja a nyitott tenyér kusza vonalait. Nem lájkoltuk az élményt, csak megéltük: nyersen, füstöt nyelve, jóllakottan.
Nem is sejtem, hogy a mai, klímaváltozástól szorongatott időkben milyen tudást kellene hagyni a gyermekeinkre, de a tűzgyújtást biztosan. Nedves fával, taplóval, kovakővel – bármivel. Persze írhat helyette sms-t is, átülhet egy másik gépjárműbe, de ez biztos nem hagyja majd cserben. Abban már nem vagyok biztos, hogy mit fog rakni a rácsra (ha egyáltalán kerül majd valami a zöldségen és gyümölcsökön kívül – vagyis megint a nőknek lesz igazuk), fázni viszont nem fog. Sütőmesterek egész sora áll majd csöndben a háta mögött.
