Tíz év is eltelt már, hogy Roy Orbison új számokat tartalmazó albummal jelentkezett, amikor – 30 esztendővel ezelőtt – megjelent a Mistery Girl, és többszörösen meglágyította a szíveket. Mindenekelőtt azért, mert a szerző-előadó már nem élt, és persze azért is, mert a nagylemez tökéletesen illett a sorba, olyan volt, akár a régiek. A nagy O nem hiába jövendölte: „Azt hiszem, mindenkinek tetszik majd ez az album: szív és lélek van benne.”
Minden benne volt.
Miként a kritikusok írták: a dalok „hűek maradtak az 1950-es évek stílusához, a korong mégis ugyanolyan friss, mint a tinik bármelyik bálványának produkciója a a nyolcvanas esztendők végének popszámai közül”. Pedig Orbison 1979-es szívkoszorúér-műtétje és azt követő hosszas hallgatása után úgy lehetett gondolni, a huszonegy ezúttal nem lesz nyerő szám, a rock&roll operaénekese a 21. nagylemezével elbúcsúzik a zajos sikerektől és a hálás közönségtől. Mi tagadás, lett volna mire visszavonulnia: csak 1960-64 között kilenc dala szerepelt a Billboard slágerlistáján a Top Tenben.
Barátai nem kis segítségével törte meg a nyolcvanas évek már-már végtelennek tetsző csendjét. Habár '85-ben kis időre dübörgött a csend, mert újra egybehívták a legendás memphisi Sun stúdióból induló millió dolláros kvartettet, amelyhez a nyolc esztendeje halott Elvis már nem csatlakozhatott, így Orbisont kérték fel: ugorjon be Johnny Cash, Jerry Lee Lewis és Carl Perkins mellé. Abból a szempontból is jó választás volt, hogy Presley egyszer „a világ legjobb énekesének” nevezte a koncerttermeken kívül hallgatag Royt, akiről a „gyilkosnak” becézett, féktelen Jerry Lee azt mondta: „A kulisszák mögött a leggátlásosabb ember volt, akit valaha ismertem. Mindez addig tartott, amíg a színpadon be nem jelentették, hogy hölgyeim és uraim, Roy Orbison következik.”
E konferálás '87-ben a Los Angeles-i Ambassador Hotel báltermében is felhangzott. Ott vették fel a Black and White Night címmel fekete-fehérben közvetített, utóbb videón is kiadott koncertet, amelyen Orbison mellett Bruce Springsteen gitározott. A fogadtatás frenetikus volt, és ugyancsak felkeltette az érdeklődést, hogy egy évvel később – Traveling Wilburys néven – összeállt egy supergroup. A névsor – Bob Dylan, George Harrison, Jeff Lynne, Orbison, Tom Petty – önmagáért, az első album hét nyelven beszélt... Az egészet állítólag azért találta ki Lynne a szintén nem jelentéktelen Electric Light Orchestrából, hogy kedélyileg felhozza kicsit az életének súlyos tragédiáit mind nehezebben cipelő, egyre komorabb Orbisont.
Lynne a Mistery Girl két legnagyobb dobásában is benne volt: az Orbison, Lynne, Petty hármas írta az A oldal első és utolsó számát, a You Got It-ot, valamint a California Blue-t. Az előbbi – a hagyományoknak megfelelően – felnyomult az első tízbe a tengerentúli listán, de előbb még Orbison és társai az ohiói Highland Heightsben lemezbemutató koncertet tartottak 1988. december 4-én.
Két nappal később Orbison meghalt.
Mindjárt közzétettek egy gyűjteményes albumot, és 1989-ben az a különlegesség fordult elő Nagy-Britanniában, hogy a nagylemezek lajstromában a második és a harmadik helyet is Orbison LP foglalta el. A Mistery Girl még 2014-ben is „játszott”: megjelenésének 25. évfordulóján újra kiadták. Ennél is nagyobb csoda volt, hogy 1991-ben a legjobb férfi énekesnek járó Grammy-díjat egy halottnak ítélték oda, miután a Julia Roberts és Richard Gere főszereplésével 1990-ben bemutatott amerikai filmvígjáték, a Pretty Woman címadó dalát Orbison énekelte (még az 1964-es, listaelső felvételről).
Nem sokkal azelőtt, hogy az örök zenészmezőkre távozott volna, egy amerikai magazin riportere azt kérdezte az ismét felkapott Orbisontól: „Hol szeretne lenni egy év múlva?” A válasz jellemzően kitérő volt: „Ha ötvennégyben arra kérnek, jósoljuk meg a rock and roll jövőjét, nem tudtuk volna megmondani még azt sem, mi lesz ötvenötben.”
