(Kőszeg Ferenc írásának első, múlt héten közölt részéből kiderült, hogy a szerző barátnéja, Éva balesetet szenvedett és orvosi ellátásra szorult. Mindez egy vasárnap történt, június 30-án, épp egy nappal a magyar egészségügy napja, a Semmelweis-nap előtt. Bementek a Fiumei úti traumatológiára, ahol egy távoli rokon orvos, M. doktor is segítségükre volt.)
Az egészségbiztosítás monopóliuma, azaz a verseny kikapcsolása - mint minden monopólium - vagy az árak emelkedéséhez, vagy a szolgáltatás színvonalának süllyedéséhez vezet, leggyakrabban azonban mind a kettőhöz. A várakozási idők nem lesznek rövidebbek, mert a társadalombiztosítás, azaz az állam nem vásárol kellő számú MRI berendezést, amellyel egyebek közt leszoríthatná a magántulajdonban lévő vizsgálóhelyek árait, de a magasabb státusú orvosoknak nem is érdeke, hogy rövidebbek legyenek. Az orvosok túlnyomó többsége tisztességes ember, aki személy szerint mindent megtesz, hogy a betegei minél előbb hozzájussanak a diagnózishoz szükséges vizsgálatokhoz. Ugyanakkor az orvostársadalom többsége arctalan közösségként mégis tudomásul veszi a képtelen helyzetet, hogy egy gasztroenterológiai vizsgálatra 2019 júniusában a beteg szeptemberre kap időpontot.
Még az 1980-as években volt alkalmam beszélgetni a Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinika akkori – időközben elhunyt – vezetőjével. Arról panaszkodott – vagy azzal dicsekedett –, milyen sok fogszabályozási esete van a magánrendelőjében is. Némi csodálkozást tettetve megkérdeztem, hogy lehet, hogy annyi gyereket visznek a szülei magánrendelőbe, holott tudomásom szerint a fogszabályozás az 1950-es évek óta alanyi jogként jár minden kiskorú magyar állampolgárnak. (Nem magamtól voltam ilyen tájékozott fogszabályozási ügyekben. Anyám fogorvos volt, közelebbi szakterülete a gyerekfogászat és a fogszabályozás, 1951-től 1957-ig a fogászati ügyek előadója az Egészségügyi Minisztériumban. 1951-ben társadalombiztosítási ellátásban a népességnek csak az 51 százaléka részesült [https://btk.ppke.hu/DR/igazne.pdf, 197. oldal]. Minisztériumi tisztviselőként anyám volt az egyik kezdeményezője a rendeletnek, hogy a fogszabályozási ellátás azokra a gyerekekre is kiterjedjen, akiknek a szülei nem biztosítottak.) A professzor a kérdésemre kérdéssel válaszolt: – Igen, de ki bírja kivárni, amíg sorra kerül? Pedig neki klinikavezetőként munkaköri kötelessége volt, hogy fellépjen a várakozási idő kurtítása érdekében. A fogorvosi rendelőben természetesen kezelés is folyt.
A mai magánorvosi rendelők egy részében nem folyik semmiféle kezelés, nincs is más a rendelőben csak egy íróasztal, két szék meg egy számítógép. A rendelő csak arra szolgál, hogy az orvos berendelje a beteget a kórházba, klinikára, ahol állásban van. A beteg így megtakarítja, hogy beutaló után szaladgáljon, viszont kifizeti a vizitdíjat: ezzel orvos és beteg együtt küzdöttek a hálapénz ellen. Számlát a beteg ezekben a szobarendelőkben többnyire nem kap, az orvos pedig nem fizet adót. Miért is fizetne: a hálapénz után se adózott volna. Azért persze a hálapénz se veszett ki. Egy csípőprotézis árlista szerinti ára egy magánkórházban 1,5 millió forint. Ez magában foglalja a kórházi tartózkodás költségeit is. Ha ellenben a betegnek van valamilyen kapcsolata a műtétet végző orvoshoz, az elvégzi a műtétet a kórházban is, ahol dolgozik, legfeljebb várni kell az időpontra néhány hónapot. A hálapénz mondjuk 90 000, ehhez jön még 45 az asszisztenciának, a nővéreknek. A végösszeg 10 százaléka sincs a magánkórházi költségnek, az orvos pedig semmivel sem fog rosszabbul operálni, mintha magánkórházban végezné el a műtétet. Az egészségügyben, hál’ istennek nem lett törvény a nagy Puskás híres mondása: Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. De azért egy közkórházban a kórházi fertőzés kockázata nagyobb, mint egy magánkórházban, és abba bele is lehet halni. (Dr. Visi Noémi infektológus főorvos véleménye szerint a halálesetek 15 százaléka hozható összefüggésbe a kórházi tartózkodással összefüggő fertőzésekkel; Orvosok Lapja, 2018. július 7.)
Mibe került?
Az ügyeleti kezelés szerencsésen véget ért, begipszelték Éva jobb lábát, bal kezét, új gipszet egy hét múlva kaphat, addig a jobb lábára nem léphet rá. A betegtologató hosszas kérlelés után fogadta el az ötszáz forint „hálapénzt”; ha elmegyünk, szóljunk neki, kitolja Évát a kocsihoz. Megkérdeztem, hány órát van szolgálatban. Reggel héttől este hétig, holnap, holnapután ugyanígy, utána van egy szabadnapja. Nem tartottam illőnek, hogy megkérdezzem, mennyi a fizetése, de kíváncsi lennék rá. Egy barátunk értünk jött, segített hazajutni, elkezdtünk beletanulni a rokkant életbe.
M. doktor másnapra berendelte Évát egy másik rendelőbe, ahol másodállásban dolgozik. Ezt a második vizsgálatot a protokoll írja elő, ellenőrizni kell, hogy a gipszelés nem szorította-e el a vérkeringést. Az interneten kerestem egy céget, amelynél kerekesszéket lehet kölcsönözni. Lehet, felelték, de most éppen nincsen bent egy sem, a Semmelweis-nap miatt valamennyit kikölcsönözték. Szerencsére a tágabb családban akadt egy bevásárlókocsi, amelyen van egy deszka, hogy a háziasszony arra ültethesse a gyereket, amíg bevásárol. Most Éva ül a deszkán, a bal lábával hajtani is tudja magát, ha ki akar menni a fürdőszobába, konyhába. A vérkeringés-ellenőrzésre egy betegszállítót hívtam, 18 000 forintért elvittek bennünket M. doktor kettes számú munkahelyére, sőt haza is hoztak. Amikor hazaértünk, éppen nem működött a lift, ez általában hetenként kétszer megtörténik. Most azonban a villany se égett a lépcsőházban, a betegszállítók pedig megmakacsolták magukat, ők nem vállalják a túrát a sötét lépcsőházban, balesetveszélyes, megbotlanak, elejtik a beteget, aztán még ők lesznek a felelősek. Én hajtogattam, hogy nem leszek hálátlan, de nem segített. Aztán jött a gondnoknő, hogy ő majd világít a telefonjával, de különben is csak a félemeletig van sötét, fölötte már van a lépcsőházban ablak, kint még világos van, ott már jól lehet látni. Nagy sóhajtozások közepette elindultak, meg is érkeztünk szerencsésen. 20 000 forintot adtam, megköszönték. Aztán még megkérdeztem, hogy a 18 000-ről, ami – mint mondták – a betegszállítás hivatalos ára, nem adnak-e számlát. Undorral néztek rám: – Nem mondta, hogy számla is kell – jegyezte meg a rangosabbik. – Hozok számlát, ha kéri, de le kell mennem a számlatömbért a kocsihoz. A számlaadás elmulasztása a NAV tájékoztatása szerint egymillió forintig terjedhető pénzbírsággal büntetendő, ez azonban, úgy látszik, csak a Lehel piaci kofákra vonatkozik, az orvosokra nem: meglehet, Orbán így hálálja meg, hogy az orvosi kamara meg az orvostársadalom jelentős része az egészségügyi reform lejáratásával nem csekély mértékben hozzájárult a 2010-es fülkeforradalom győzelméhez. Az azonban újdonság számomra, hogy a „Nem adózunk!” ősi szabadsága nemcsak az orvosokra, hanem a betegszállítókra is vonatkozik.
A balesetet követő nyolcadik napon Éva a nehéz és meleg gipsz helyett könnyebb műanyag borítást kapott a jobb lábára. Erre már ráállhat, járnia azonban csak csoszogva szabad.
Megnéztem, mennyit kóstált volna ez a baleset, ha nem a Fiumei útra megyünk, hanem egy magánklinikát keresünk fel, egészen közel a lakásunkhoz. Az interneten megtalálható a klinika árjegyzéke, bár az árak csak tájékoztató jellegűek. Az orvosi vizsgálat 22 000 forint. A kontrollvizsgálat darabonként 10 000. Nem tudom, mit jelent ez esetben a kontrollvizsgálat, de a vérkeringés ellenőrzése kötelező, ez tehát újabb 20 000. A végtagtöréseken kívül a fejen is volt egy ütésnyom, ott azonban a röntgen nem mutatott törést. A röntgen testtájanként 10 000 forint, összesen tehát 30 000. A gipszelés 15 000–25 000, tekintsük a költség darabját 20 000-nek, az összesen 40 000. Végezetül volt egy kontroll röntgen, az ismét 40 000. Az eddig összesen 132 000. A gipsz cseréje a maszeknál további 40 000. Mindösszesen tehát 172 000 forint egy olyan balesetnél, amelynél, lekopogom fán, semmiféle komplikáció nem jelentkezett. De azért tévedés volna azt gondolni, hogy a társadalombiztosítás nyújtotta kezelés nem kerül pénzbe. A betegszállítás fentebb említett költségét nem számítva a véralvadás-gátló injekció, amelyet a beteg önmagának szúr be, eddig 8 000 forint volt, a gipszet helyettesítő műanyag merevítő 9 000. (Egy kórházi ágy kölcsönzése a hozzá tartozó matraccal együtt havi 20 000 forint, a felállítás költsége 15 000. Németországban az otthon ápolt betegnek az ágyat a társadalombiztosítás térítésmentesen kiszállítja, bérleti díj nincs. Vajon lehet-e a magyar rendszert még egyáltalán társadalombiztosításnak nevezni?) A lakásbiztosításhoz kapcsolódó baleset-biztosítás alapján Éva 17 000 forint biztosítási díjat remélhet.
Ostobaság lenne ellenezni a magánklinikák működését. Minden kormányzati szájalás ellenére már vannak olyan biztosító intézetek is, amelyek a tagjaik számára vállalják akár a magánklinikai ellátás költségeit. Ahhoz azonban hogy valódi versenyhelyzet jöjjön létre, lehetővé kellene tenni, hogy a kötelező társadalombiztosításból következő feladatokat versengő biztosító intézetek lássák el. Az egészségbiztosítás kötelező. Ebből azonban nem következik az, hogy az egészségügyi szolgáltatások működéséhez szükséges hozzájárulást a munkavállaló és a munkáltató kötelező módon a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőnek fizesse be. Miért kellene az Alapkezelő számlájára fizetnie annak, akinek az egészségbiztosítását egy általa választott biztosító intézet látja el? Az államot csak a felügyelet kötelezettsége terheli: ellenőriznie kell, hogy a szerződések az állampolgár és a biztosító intézet között, a biztosító intézet és az egészségügyi szolgáltató között tisztességesek-e, és tiszteletben tartják-e őket. Ettől azonban még nagyon messze vagyunk.
Baleseti szerelem
A betegség rossz dolog, a baleset pedig még rosszabb, mert baleset esetén az ember óhatatlanul önmagát is hibáztatja. Hosszúra nyúlt írásom vége felé közeledve hadd írjak most arról, ami a rosszban mégis jó. Kilenc éve élünk együtt Évával, nyolcvan éves vagyok, Évánál tizenöt évvel idősebb. Az elmúlt két évben, amióta Éva is nyugdíjas, nemegyszer támadt köztünk feszültség: Éva, nem alaptalanul, úgy érezte, túlságosan ránehezedem, folytonosan kiszolgáltatom magam. Én a korommal védekeztem, azzal, hogy nehezen járok, bottal, olykor bizonytalanul. Közben azonban tudtam, hogy ez csak negyede az okoknak, valójában azonban lusta vagyok, kényelmes, és főképp magát liberálisnak álcázó hímsoviniszta macsó az Úr színe előtt. Sokat ülök a számítógép előtt, néhány egyszerű műveletet mégsem vagyok képes megtanulni, újra meg újra Évát hívom, és még meg is vagyok sértve, ha nem terem ott rögtön. A baleset után ez nyomban megváltozott. Azóta minden reggel én főzöm a kávét, és hihetetlenül jólesik bevinni neki. A bevásárló kocsi deszkáján ülve kigurul a konyhába, a begipszelt lábát egy székre feltéve irányít, mit vegyek elő a hűtőből, mit tegyek fel a gázra. De azért a kenyeret ő szeleteli, mert én hol túl vastag, hol girbe-gurba szeleteket vágok. Nemcsak én javulok. Éva étkezés közben is szorgoskodott, kivette a tányérokat a mosogatógépből, pucolta a krumplit a következő étkezéshez, nem hallgatta kellő figyelemmel a már ezerszer hallott történeteimet. Most begipszelt lábbal az asztalhoz van kötve, úgy esszük végig nyugton ülve az ebédet, vacsorát, mint egy illemtudó polgári házaspár az 1930-as években, néhány évvel a születésem előtt.
Ha nem volnék narcisztikus és exhibicionista, akkor itt abbahagynám, mert amit az eddigiekhez hozzátehetek, a polgári illemszabályok szerint nem tartozik a nyilvánosságra. Akkor viszont el kellene hallgatnom, milyen gyönyörökre ébreszt rá a kényszer szülte intimitás. A gipszet nem érheti víz, a begipszelt lábával Éva nem ülhet be a kádba, a begipszelt kezével nem tud mosakodni. Hamar kialakult azonban a helyzethez alkalmazkodó gyakorlat. Éva leül a kád szélére, az ép bal lába a kádban, a jobb a kádon kívül. Én is beszállok a kádba, egy beszappanozott szivaccsal, amelynek az egyik fele érdes, végigdörzsölöm a hátát, a vállát, a combját, a hasát, a mellét, másodnapokon megmosom a haját is. Az intim részek megmosásához nem kell a szivacs, ott a kezemmel, az ujjammal mosom meg. Most már nem titkolhatom, mért is titkolnám, hogy ez a fürdetés nemcsak a tisztaságról szól. Éva megtörülközik, én beülök a kádba, megfürdöm. Jó együtt lenni, azelőtt is jó volt. Mégis ritkán éltük át az örömünket ilyen erőteljes, játékos vidámsággal, mint most a gipszbilincsben. Mindig ostobaságnak, hervasztó laposságnak tartottam az állítást, hogy az idő múltával, az öregedéssel a kapcsolat kimerül, üressé válik. Ha egy kapcsolat érdektelen, üres, az egy hét alatt kiderül, abból nem lesz együttélés. Ha viszont a kapcsolat jó, miért merülne ki, miért válna unalmassá? Schubert vonósnégyese, A halál és a leányka sem válik unalmassá. Annyira nem, hogy még a temetésemen is azt szeretném hallgatni. De ez a hűség-ideál sosem jelentette azt, hogy monogám természetű lettem volna. Sosem voltam az, és nem is akartam volna az lenni. Persze ma mindez csak emlék, nosztalgia. Nálam sokkal-sokkal fiatalabb nők olykor ma is szívélyesek velem, de csak úgy, mint egy kedves öreg bácsival. Meg sem fordul a fejükben, ami az enyémben folyamatosan ott forog. Pedig valójában már én sem akarok mást, legfeljebb álmodozom.
„Igazi vasfejű…”
A sztálini léghajózás napján… vagy mit is beszélek, a Semmelweis-napon Kásler Miklós miniszter orvosokat, egészségügyi dolgozókat, kórházi osztályokat tüntetett ki. Helyesen tette, ez a dolga. Az kevésbé helyes, ha arról beszél, hogy a korábban külföldre távozott orvosok visszatérnek Magyarországra, de egyetlen adatot nem említ a hazatelepülőkről. Vajon tényekről beszél, vagy csak szövegel? - a valóságban nincsen számottevő hazatelepülés. A Fiumei úton az egészségügyi dolgozók meg az orvosok között is van afrikai, arab. Nélkülük aligha lehetne működtetni a kórházat. Félő, azonban, hogy előbb-utóbb ők is megunják a bevándorlóellenes uszítást, és mihelyt tehetik, továbbmennek. Kásler azonban nem marad meg az egészségügynél, milliárdos költségvetéssel magyarságkutató intézetet állít fel olyan eszmék védelmében, amelyeket már Arany János is kinevetett: „Igazi vasfejű székely a Bálint: Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int” – írta a költő 1878-ban a türk-párti Bálint Gáborra utalva.
Az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés, vajon miért tűri, sőt támogatja Orbán Viktor az efféle félnótás alakok ágálását a magyar közéletben. Hiszen ha nem is voltam közeli kapcsolatban vele, számos alkalommal találkoztam Orbánnal a 80-as évek második felében, meg a rendszerváltás után is. Az én ízlésemnek túlságosan agresszív, az övétől eltérő véleményt nehezen tűrő, de vitathatatlanul éles eszű, erős érvekkel vitatkozó embernek láttam. Csupán egy lélektani magyarázatot találtam. Első generációs értelmiségiként Orbán nemegyszer érezhette vagy gondolhatta, hogy némelyek lekezelik pusztán azért, mert az övénél elfogadottabb társadalmi közegből jöttek. Mészáros Lőrincet „gázszerelőként” emlegetni jellegzetes értelmiségi bunkóság. A sértettség Orbán esetében a fideszes párttársaival szemben is érvényesülhetett, hiszen az ős-fideszesek nagy része értelmiségi, sőt úgynevezett úri családból származott.
Ha a társadalmi háttér különbsége összefonódott a politikai nézetek különbözőségével, Orbán sértődöttsége gyűlöletbe csapott át: az lett a vágya, hogy megalázza az ellenfeleit. Ennek a játszmának az eszköze, hogy olyan embereket emel döntési pozíciókba, akiket ellenfelei nyilvánvalóan lenéznek, de ha akarnak valamit, nekik kell gazsulálniuk. A módszer a Magyar Művészeti Akadémia esetében bevált: az MMA-hoz számos művész csatlakozott, akiknek a számára a testület szellemisége, vezetői idegenek. De hát havi háromszázötvenezer forint csak háromszázötvenezer forint. Vajon mikor fognak régészek, az archeogenetika szakemberei elszegődni Kásler cirkuszos intézetébe?
