„Ahová én célzok, az a Szenes Iván és a Radnóti Miklós közötti spektrum” – nyilatkozta egy a kötete kapcsán vele készített interjúban Pajor Tamás, elég tágra, ugyanakkor mégis nagyon konkrétra szabva annak a tölcsérnek a száját, melyen keresztül az olvasó belehömpölyög a dalversek könyvformájú butéliájába.
A palackhasonlat szándékos, sőt az irány is: a Pajor-versekből nem mi kortyolunk szomjunk mértékétől függően, hanem bekerülve a Szenes Iván–Radnóti Miklós átmérőjű tölcsérbe, előbb lassan, ívesen rójuk a köröket a peremén, majd kényszerűen megadva magunkat a centripetális gyorsulásnak, beszippantódunk a gondolatörvény fenekére.
Ott először kissé kellemetlenül érzi magát az ember, mert nem teljesen egyértelmű, mivel, melyik test- vagy lélekrészünkkel tanácsos levenni, akár egy kirúgott labdát, a „Gellért nézi a hegyről, hogy Erzsébet lemegy hídba” meg a „Persze nem vagyok Rambo, se Marlon Brando, csak olykor egy kis budapesti gyarló mandró” típusú rímbrillírokat és a „…szóját, a szóját, a szójátékokat”. Kezdetben egy kicsit érdesek, egy kevéssé szúrnak, döfnek, nyomnak, aztán ahogy a helyükre kerülnek – vagy mi kerülünk a helyünkre a Pajor-univerzumban –, megtanulunk lubickolni bennük. Mire a 40. oldalra érünk, ahol a Sorsgimnasztika Mari territóriuma, Teri moratóriuma és sok aerobikos családanya kuratóriuma, már az sem fáj, hogy Pajor apokaliptikus világvíziója egyszerre velőt rázó és demagógiát idéző. Haladunk vele, akár akarjuk, akár nem (inkább igen) egyre tovább, egyre beljebb, haladó magyarként, az útkeresők spirituális útján, a gegek, nyelvi humorok és a lehető legtermészetesebben és könnyedebben vázolt napi abszurdok bukkanóin át, ha tetszik, valamiféle beteljesedés felé. Oda, ahol a Logosz perzsel, s ahová nem visz fel startupos rakéta. Mindazt, amiről Pajor ír, vagyis inkább dalol, ismerjük, felismerjük, de attól, hogy dalversekbe szedve, sokszor refrénekkel megtűzdelve tárja elénk saját szubjektív valóságát (ami kísértetiesen sok pontban egyezik saját szubjektív valóságunkkal), önként és dallam nélkül is szó szerint dalolva azonosulunk vele. Azt képzelve, hogy például a „terítőt árul egy megtört néni, / egy századot látott megtörténni. / A téren lüktető neon látszik, valakit ütnek a neonácik. / Egy pionírt, kit a pia nyírt ki, / Amcsiból nem tud a fia írni. / Élete csörte, arcán a sörte, / a csapos kérdi, bort-e vagy sört-e. / A béke is véres, a közlegény Ryan, / a szomszéd drámája a panelon átjön” strófa a lényegből ragad meg valamit. Hogy aztán az „Emke, az Emke, az M2-esen” továbbszáguldva haladjunk a profán felől a szent, a földtől az ég felé, mert hát Pajornál az elmúlt 30 évben semmi nem elvonatkoztatható a hittől. Mindezt úgy, hogy egyetlen félmondat erejéig sem tolakodó, és ha lehet, még kevésbé didaktikus. Tud és mer formabontó lenni akkor is, amikor nem az emodzsikról és lájkokról versel („Hüvelykujj, szmájli, / az életemből szállj ki”), hanem a Messiásról regél („Egy utas a történelem vonatán. Végpont a portálok hírfolyamán” vagy „Mikor a napkeleti bölcsek meglátták a csillagot, / felültek a gépre és ment velük a villamos”).
Miközben a látszatvalóság(ok) felől a rímeken át visz a számára egyetlen létező igazi valóság felé, vagy másképp mondva, a pszeudovilág racionalizmusba oltott hite felől a Bibliába vetett transzcendens hit felé, felsejlenek saját személyes identitásai: az egykor volt rockzenész, a zsidó, a filozófus, a dalnok, a showman és a hívő. A Haladó magyar pedig mindennek rengeteg nyelvi leleménnyel és szóviccel megspékelt, pátosz nélküli esszenciája. Ahogyan Pajor Tamás maga mondja róla: „Nem egy komor, baltázós, önostorozó vallásos szöveg, hanem egy derűre hangolt, poénos, de a szív fájdalmát sem elhallgató dalverses kötet.” (Európa, 2019. 238 o.)
