Az igaz történelem emberi történetekből áll. Erről beszélt az Ungváron nemrég lezajlott nemzetközi holokauszt-konferencián egy amerikai tudós, aki egyébként kiválóan tud magyarul. George Eisen szerint tehát nem az országok, vagy a vallások és ideológiák küzdelmére kell összpontosítani a figyelmünket. Az immár 75 éves történész – az amerikai Rochesterben működő Nazareth College rektor-helyettese – régóta foglalkozik a holokauszttal. Könyvet is írt a náci népirtás áldozatává vált zsidó gyermekekről. Megrendítő könyve a gyermeki játék elemzésén keresztül állít emléket a gettókban és a koncentrációs táborokban megölt mintegy másfél millió fiatalnak.
Eisen gyakran jár Európában, a közelmúltban Budapesten is előadást tartott. Ennek központi gondolata az volt, hogy a holokauszt sokkal előbb kezdődött, mint ahogy azt gyakran említik. Az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban a nácik már 1941-ben tömeggyilkosságot követtek el és ehhez segítséget kaptak szövetségeseiktől, mindenekelőtt a magyar kormánytól. Ezt felidézni azért is aktuális, mert ennek a népirtásnak ebben a hónapban lesz az évfordulója.
Az első bécsi döntés nyomán, Kárpátalja Magyarországhoz csatolásával 1939-ben több tízezer zsidó származású ember is magyar fennhatóság alá került. Köztük voltak olyanok is, akik menekültként hamis papírokkal bujkáltak. A magyar hatóságok egyes menekülteket internálótáborokba zártak, másokat megfigyelés alatt tartottak. Kárpátalja kormányzói biztosa Kozma Miklós lett, akinek oroszlánrésze volt a későbbi tragikus események kialakulásában. .Megszervezte, hogy a Szovjetunió elleni, 1941-es náci támadás után a zsidók egy részét összegyűjtötték és a senki földjére vitték, úgymond idegenrendészeti intézkedésként. A deportáltak nagy részét Kamenyec-Podolszkijba szállították. Ott pedig 1941 augusztus 27-28-án az SS és a többi náci szervezet emberei mintegy 23 600 zsidót meggyilkoltak - más vallású házastársaikkal együtt, ha velük tartottak. A megölt magyarok számát 10-15 ezerre becsülik.
Erre is emlékeztek az Ungváron rendezett nemzetközi holokauszt-konferencián. A világ minden tájáról mintegy 150 résztvevő gyűlt össze, hogy felidézzék a történelmi eseményeket és hitet tegyenek amellett, hogy soha többé ne engedjék megismétlődni a vészkorszakot. Az idősebbek nagyra értékelték, hogy nagyon sok fiatal is elment a tanácskozásra, mert érdekli őket elődeik sorsa és fontosnak tekintik, hogy megismertessék vele a következő nemzedékeket is.
Lebovits Imre felidézte, hogy a magyar zsidóság mindig is hű állampolgára volt a hazának, legjobbjai pedig az élet minden területén – eredményeikkel - bizonyították hazaszeretetüket. Mindez azonban nem számított. Magyarország német megszállása – 1944 márciusa után – elrendelték, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell viselniük, csillagos házakat, majd gettókat hoztak létre. A hallgatóságból talán nem is mindenki tudta, hogy a vidék zsidóságát marhavagonokban deportálták, többségüket az auschwitzi gázkamrákban ölték meg. Horthy Miklós kormányzó azonban tisztában volt vele, mi vár a magyar állampolgárságú zsidókra, de nem lépett fel ellene, pedig hatalmánál fogva megakadályozhatta volna a gyilkosságokat. Így zárult az a folyamat, amely már a negyvenes évek elején elkezdődött, s amelynek végén mintegy 450 ezer magyar állampolgárt adtak át egy idegen hatalomnak, hogy gázkamrákban végezzenek velük.
Hiteles emberi sorsokkal ismerkedhettek meg az ungvári konferencián. Heisler András, a Mazsihisz elnök édesanyja történetével emlékezett arra, hogy a magyar zsidók - akik hazájuk törvénytisztelő polgárai voltak és semmilyen bűnt nem követtek el – maguk sem képzelték, ami valóság lett. Amikor a deportáltak – soraikban a mamával - megérkeztek Auschwitzba, látták, hogy a rámpán különválasztják az időseket és a fiatalabbakat. Azt gondolták azonban, hogy majd az utóbbiak dolgoznak azok helyett, akik már nehezebben bírnák. Pedig az egyik csoport mindig a halálba indult.
Nem engedhetjük, hogy mindez feledésbe merüljön – mondta Barna Ildikó, az ELTE TTK tanszékvezetője, aki ugyancsak hosszú ideje foglalkozik a holokauszt témájával. És arra hívta fel a figyelmet, hogy napjainkban is vannak olyan jelenségek, amelyeket meg kell állítani. A rasszizmus, a diszkrimináció és a még mindig létező antiszemitizmus arra figyelmeztet, hogy napjainkban is bármikor baj történhet. A tanácskozás résztvevőinek nem is volt kétségük, hogy jogos az aggodalom.
De minden beszédnél többet jelentett az a pillanat, amikor elakadt a szó. Midőn saját sorsáról beszélt Lebovits Imre és felidézte, milyen szörnyűségeket látott a II. világháború végén, könnyek gyűltek a szemébe, elcsuklott a hangja és nem tudta folytatni. Ha más nem, ez minden résztvevőt meggyőzhetett arról, nem engedhetik, hogy a szörnyűségek megismétlődhessenek.
