- Kérünk két velős rántottát, négy szelet kenyeret, ha lehet serclit is, három csípős cseresznyepaprikát, és két kovászos uborkát – rendelt Gábor, fotós cimborám a Teleki téri piacon. Negyedszázada még őrzött valamit a hely a régi idők hangulatából. Működött néhány lacikonyha is. Gáborral a közeli Köztársaság téri szerkesztőségből olykor átrándultunk ebédelni a Telekire. Illett betartani az illemszabályokat, mert ha valaki például belebámult a másik tányérjába, akkor - Rejtő Jenővel szólva - azt az ott ebédjét elköltő úri közönség érintett tagja zokon vehette. Márpedig - a klasszikust folytatva - minden pofon mellé oda sem lehetett rendőrt állítani.
Gábor igazi gourmé volt és remélem ma is az, aki nem csak élvezettel tudott enni, de értett is a konyhaművészethez. Régi ismerősként üdvözölte őt a lacikonyha „séfje”. Kivártuk a sorunkat és a papírtálcákon hamarosan ott gőzölgött az aranysárga rántotta tavon a velő rózsaszín sziget-csoportja. Ízlés szerint meghintettük az asztalra kitett műanyag sótartóból az illatozó, ínycsiklandó kajánkat. Én még egy kis őrölt borssal is megbolondítottam.
A Teleki téri velős tojás lágy volt, de kellően megsült és a velő sem akarta elfedni a tojás ízét. A só és a bors pedig kiemelte a kétféle összetevő zamatát. Én akkoriban még szívesen ettem mindenhez valami erős kísérőt, így a cserkó paprika is kellemesen megizzasztott. Az efféle savanyúságot ajánlgattuk egymásnak nátha ellen, mert az az „orrot is tisztíccsa”, ahogy egy régi gyógycukorka reklám ajánlgatta a termékét.
Persze jóval korábbra nyúlik vissza ismeretségem a lacikonyhával, lacipecsenyésekkel. Kölyök koromban a falusi búcsúkban, piacokon csapott meg az étvágygerjesztő illat, ami mindig bizton elvezetett a lacikonyhákhoz. Filozofikus hajlamú gyermekként ugyan el-elméláztam azon, miért pont lacikonyha, illetve lacipecsenye, hiszen lehetne pista-, jancsi-, vagy sanyikonyha, -pecsenye is, de nem sikerült megoldanom az életnek ezt a fontos kérdését. Évtizedek múlva olvastam valahol a név eredetéről, hogy június végén, Szt. László napján költöztették ki a népek a falvakban a konyhát az udvarra és a nyári konyhát nevezték el lacikonyhának. Az egyszerű ételeket kínáló gasztronómiai vendéglátás költözött át e néven a piacokra, búcsúkba.
Nagy kamaszként, avagy tinédzserként a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején már egyedül, vagy haverokkal, barátokkal kószáltam az országban. Gyulával, aki újságíró és fotós is volt a korabeli rejtvény újságnál, a ’70-es évek vége felé, a ’80-as évek elején rendszeresen jártunk a vidéki piacokra, vásárokra. Akkortájt még legföljebb a gyéren hazánkba látogató amerikai filmekből értesültünk arról, hogy létezik hamburger, meg hot dog. Az utóbbit állítólag a formája miatt neveztek el forró kutyának, de mi - magyarországi megjelenése és honi „átszerelése” után, a minőségre utalva - gyakran hót dögnek becéztük. De minek is hiányoltuk volna, amikor a lacikonyhák ontották a jó, magyaros, étkeket.
Mert volt választék! A velős tojás éppenséggel különlegességnek számított, csak kevés kínálatban szerepelt. De ott volt helyette a legendás lacipecsenye. A jó lacipecsenye kizárólag friss tarjából készülhetett. A szelet húsnak szaftosnak, némi kis zsíros erecskékkel átszőttnek kellett lennie és szájban olvadósnak. Ahol keményre sütötték a lacipecsenyét, oda igényes ember nem ment enni, mert ott egyéb disznóságra is képes lehetett a pecsenyesütő. A só, bors mellett esetleg egy kis őrölt pirospaprikával fokozhattuk az élvezeteket. Jobb lacikonyháknál az asztalon volt mindhárom fűszer, de akadt, ahol kérni kellett, s ez máris levont a kiszolgálás értékéből.
A lacipecsenye mellett olcsóbb kategória volt a sült oldalas, aminek a porcogóit lerágni maga volt a gasztrogyönyör. A gyengébb gyomrúaknak figyelniük kellett arra, hogy azért túlságosan nagy zsírtakaró ne maradjon az oldalason, mert az megbosszulhatta magát. (A koleszterin kockázat akkoriban még ismeretlen fogalom volt a szélesebb néptömegek körében.) Na és ne feledkezzünk meg a véres, illetve a májas hurkáról, valamint a sült kolbászról sem.
Ez a hármas volt talán a legnépszerűbb lacipecsenyés tálra való. Bár pórias ételeknek tűnnek, de lacikonyha és lacikonyha között is voltak minőségi különbségek. A gyors meggazdagodásra hajtó pecsenyéseknél több volt a hurkában a kenyér, mint a vér és a máj, a rizs, vagy hajdanán a gyöngykása. És ne feledkezzünk meg a kenyérről! Puccos helyeken zsemlét adtak, de lacikonyhán lacipecsenyét csak jókora, friss karaj kenyérrel volt érdemes enni. Én mindig ügyeltem arra, hogy maradjon annyi kenyérbél, amivel feltunkolhattam a szaftot a papírtálról.
Ma pedig a piacokon grillbüfék, rántott csirkések, hotdogosok, hamburgeresek vették át a lacikonyhák helyét. De ha behunyom a szemem, újra hallom a serpenyőkben a zsír sercegését, ma is érzem a lacikonyhák étvágygerjesztő illatát, a lacipecsenye ízét.
Aztán kinyitom a szemem. Régi illatok és ízek, isten véletek.
