Események a közelmúltból, amelyeknek – látszólag – semmi közük egymáshoz. Vagy talán mégis?
Az idei nyáron újra magyar sportsikereknek örülhettünk. Előbb a budapesti vívó világbajnokságon szereztek – szépen csillogó - érmeket a magyar indulók, majd a kvangdzsui úszó világbajnokságról térhettek haza öt első helyezés birtokában.
Az egyik napilap nemrég megkereste a korábbi idők egyik neves közszereplőjét 74. születésnapja alkalmából. „Nem érdekel a születésnapom, köszönöm a megkeresést, de visszavonultam! További szép napot!" - mondta az újságírónak Kudlik Júlia, majd letette a telefont.
És itt találkoznak a távoli történetek. Az a kérdés ugyanis, mi van utána? Akkor, amikor az élsportoló kiöregszik, már nem tud versenyezni, de esetleg máshoz nem nagyon ért, mint amit élete első néhány évtizedében csinált. És vajon miképpen viselkedjen egy kedvelt tévés személyiség, aki már nem jelenhet meg naponta a képernyőn, de azért az emberek még mindig emlékeznek rá. Ezúttal pozitív példákat sorolunk majd.
Horváth Mariann párbajtőrvívó világbajnok volt. Kétszer egyéniben, négyszer a csapattal szerzett aranyérmet (az ő idejében ez a szakág még nem szerepelt az olimpián). 1996-ban, mindössze 28 évesen visszavonult, s szinte azonnal tévés lett. Az Eurovízió magyar adásaiban nemcsak saját sportágát kommentálta, hanem például teniszt is. De nagy tömegek akkor figyeltek fel rá, amikor a londoni, majd a riói olimpián a vívást közvetítette. „Vele” nyerte meg mindkétszer aranyérmét a kardozó Szilágyi Áron, de sokak szerint miatta bukta el a riói párbajtőr egyéni döntőt Imre Géza, mert azt találta mondani, hogy 14-10-es vezetésről már nem lehet elveszíteni az asszót. El lehetett. Az viszont biztos, hogy Horváth Mariann nyert. Olyan plasztikusan, szakértelemmel, de egyúttal emberien beszélt, hogy valószínűleg sok hívet szerzett kedvenc sportágának. A laikus néző ugyanis szavai nyomán érthette, ami a páston történik.
Kétségkívül hiányzott a mikrofon mellől Horváth Mariann a mostani budapesti vb-n is. Még akkor is, ha a riporter, Mohai Bence felnőtt a feladathoz. Hallhatóan megtanulta a tőr-, a párbajtőr- és a kardvívás szabályait és a nézőt is magával tudta ragadni. De teljesítményéhez kellett a mellette ülő szakkommentátor, Nemcsik Zsolt is. Az ő neve ugyancsak ismerős. Többek között csapatban kétszeres világbajnok, egyéniben olimpiai ezüstérmes kardozó. Aki – mint kiderült – remekül tud beszélni, egy-két szóval képes eligazítani. Mohaival alkotott párosuk valódi élménnyé tette az asszókat. Az pedig különösen dicséretes, hogy bár a magyarok meccsein – természeten - mindig a hazai versenyzőnek drukkoltak, de azért tárgyilagosan ítélték meg a helyzetet és így azt is azonnal tudhattuk, amikor – kétes helyzetben – a magyar vívó kapta a találatot.
Két nagyszerű közvetítő-páros jelentkezett a dél-koreai vizes világbajnokságról is. Hajdu B. István régóta a legjobb riporterek közé tartozik. És ezúttal jó, hogy ott volt mellette Szabó Zoltán. Az egykor szebb napokat látott Újpest pólócsapatával BEK-győztes valamikori vízilabdázó – jelenleg edző - már régóta szakkommentátora sportága mérkőzéseinek. Kvangdzsuban pedig legjobb formáját futotta, gyakran még a most szokatlanul sokat hibázó Hajdu B.-t is megfelelően kiigazította. A póló szabályait mára sikerült szinte teljesen érthetetlenné és a kívülálló számára követhetetlenné tenni. Ilyenkor aztán igazán szükség van egy olyan szakemberre, mint Szabó, aki minden helyzetet átlát és megfelelően képes a nézők számára is világossá tenni.
Az úszódöntők közvetítésének színvonala sem maradt el a vízilabdáétól. Már ebben a rovatban is említettük, hogy Knézy Jenő futball-kommentárjai általában fárasztóak és gyakran nem helyénvalók. Kosárlabdában és úszásban viszont a riporter a topon van. Mellette pedig már nem először szerepelt - mint szakkommentátor - Petrov Iván, akivel pont olyan remek párost alkotnak, mint amilyen Hajdu B. és Szabó, vagy Mohai és Nemcsik. Pontosan látják, mi a jó, mi a baj és ezt a nézőknek is egyszerűen át tudják adni. Lelkesednek, ha kell, de bírálnak, ha arra van a szükség. Ami persze azért is érthető, mivel Petrov kiváló edző. Az külön is érdeme, hogy bármelyik magyar versenyzőről beszéltek, nem mulasztotta el megemlíteni, kinek a tanítványa és melyik „iskolához” tartozik. Ami azt tükrözi, hogy elismeri kollégái érdemeit is.
Mindez jelzi, hogy az egykor eredményes sportolók közül is sokan megtalálják helyüket visszavonulásuk után. De említhetünk hasonló példát az ismert és népszerű tévések közül is. Endrei Juditról van szó, aki nemrég visszatért a képernyőre. A Story 4 műsorában mond néha bevezetőt a következő adásokhoz. Vagyis olyasmit csinál, mint egykor, a királyi tévében, ahol sokáig volt bemondó, de persze szerepelt sok más műsorban is. A 90-es évek második felében aztán belátta, hogy ott már nincs rá szükség és új utakat keresett, de talált is. Írt könyveket, vállalt különféle – számára elfogadható – szerepléseket. Meg is lepte, amikor felkérték, hogy térjen vissza ahhoz, amit régen csinált, de persze a 21. századi követelményeknek megfelelően. És jó, hogy élt a lehetőséggel, hiszen értő szavakkal, de sosem túlbeszélve igazíthatja el most a Story 4 nézőit.
Így is lehet. Persze mindig az embertől (is) függ, mi történik, ha valakinek egészen újat kell kezdenie, mert lezárul életének egy fontos és sikeres szakasza. De kétségkívül jó látni és hallani a pozitív példákat. Ezek azt mutatják, hogy van élet a rivaldafény után is.
