Még ma is, ha bőségesen terített asztalt látok, eszembe jutnak a gyermekkorommal átitatott nyolcvanas évek. És persze a diktatúra ihlette gasztronómia. Akkoriban mesélték az öregek, hogy az éhezés életre hagyó nyomokat hagy az emberben, s ha nem is hittem volna el a szentenciát, ott volt nagymamám, aki soha nem dobott ki semmilyen élelmet, az ő konyhájában a száraz kenyérsaroktól a túlérett gyümölcsig megvolt a helye mindennek. Akkor volt a legszomorúbb, ha ki kellett önteni a valamilyen fatális véletlen folytán megromlott levest, megpenészedett kompótot, beleejtett kenyérmorzsa miatt megerjedt lekvárt. Ő volt az, aki előbb megpirította a párnapos száraz kenyeret, és csak azután fogott neki a frissnek – utóbbi leginkább az unokák luxusa volt.
Mi nem éheztünk, s még csak olyan leleményesnek sem kellett lennünk, mint ő, aki a semmiből (például a csirkének eladott aprólék: hát, szárny, nyak – a román, boltban kapható csirkének ritkán volt combja és melle) is ki tudott rántani valamit. Ezt leginkább apámnak köszönhettük, aki fogorvosként navétázott (értsd: ingázott) a Szatmárról 55 kilométerre fekvő Szaniszlóra. Korán reggel szállt fel a vonatra, ott még szundított egy kicsit, és néhány évnyi rutinnal a háta mögött Nagykároly után már magától kipattant a szeme, hogy pár perc múlva pihenten ugorjon le a lassan vánszorgó személyről. A fogorvostól szerencsére mindenki tart. Szuvas fogba belefúrni rossz érzéstelenítő mellett kábé a tökönrúgással egyenértékű élmény. De könnyen lehet, hogy önkéntes alapon inkább az utóbbit választanánk. Így aztán mindenki vitt valamit. Nem pénzt, mert abból ugyanazt a semmit vehette volna meg apám is a boltban, ahogy mindenki más. Cigit, külföldi piát, szappant, de legtöbbször: élelmet. Tojást, frissen vágott csirkét, lisztet, sonkát, válogatott finomságokat. Így ezekből, ha nem is krőzusként, de remekül eléldegéltünk. A falusi nullás lisztből (ennek még a színe is más volt a boltban kapható sárgás színű valaminél) isteni fánkot, lángost vagy buktát gyúrtunk, de ebből készült a házi laska is, mert apám szerint a bolti még messziről sem látott tojást. (Ezt a nézetét a demokrácia idején sem vonta vissza, annyit azért elismert, hogy az olaszok jobban értenek a „trükkhöz”.)
Nyáron pedig, amikor beköszöntött a dinnyeszezon, apám kivételesen autóval ment le Szaniszlóra. Kikapta a Daciából a hátsó ülést, és az autót színültig megpakolták a harsogóan zöld gyümölccsel. Dinnyetermő vidék volt, így az ajándék egyáltalán nem okozott gondot. Otthon pedig betettük a dinnyéket a jó hűvös garázsba, és onnan hordtuk fel egyenként. Kicsit el is szemtelenedtünk, mert ami nem volt mézédes, azt egyből töknek kiáltottuk ki, és már mentünk is a következőért. (Istenem, ebben a Tesco gazdaságos érában mennyi rossz dinnyét ettem már, mert sajnáltam kidobni.) Apámat is a dinnyések tanították meg, hogy soha ne vegyen meg tekert szárú dinnyét, mert az soha nem lesz az igazi. Kényszerérett az olyan, kényszeredett ízekkel. A többi módszert, úgymint ütögetés, paskolás, emelgetés, csak megmosolyogták.
Szóval ez volt a diktatúra étrendje. Egyrészt vigyázott az alakunkra (nem is nagyon lehetett kórosan elhízott embert látni arrafelé), másrészt pedig válogatott bőséggel kényeztetett. Némiképp csalódottan veszem tudomásul, hogy bennem nem sok tisztelet maradt meg az élelem, patetikusabban az élet iránt. Apám és nagyapám még keresztet rajzolt a kenyérre, mielőtt megvágta volna, én eleve szeletelten veszem a szénhidrátcsökkentett fajtát, amelyhez alig van közöm. Nagyapám saját maga gyúrta, kelesztette, majd rajta a „Papp Imre” címkével a kis, kézzel húzható szekéren vitte el a pékig, aki délutánra megsütötte. Egy hétig tartott ki az a kenyér, és még szárazon is ehetőbb volt, mint egynémely mai friss. Ma már ezt is a gyerekkor kissé bizonytalan csodáihoz sorolom, amelyek talán meg sem történtek.
Jó lenne visszakapni azt a tekintetet, ahogy nagyanyám a többórás sorban állás után megszerzett disznóhúsra nézett. Ahogy felporciózta a leendő fogások szerint: büszkeséggel és elégedett nyugalommal, hogy a következő két hét meg van oldva. Lesz fasírt, lesütött oldalas és persze húsleves! Mintha több napig tartó vadászatból tért volna vissza egy mammut combjával, ami az egész törzsnek elég lesz. Nekem a bevásárlás ma rendszerint nyűg, néha automatikusan dobom a kosaramba a listára felírt dolgokat, és az eladókat szidom, ha előttem fogyott el a roppanós virsli. (Eladót szidni a diktatúra Romániájában rosszabb volt, mint a családot hetedíziglen sújtó átok, vagy mint Kafka kastélyában bolyongani: azt a csorbát soha nem lehetett kiköszörülni.)
Hagytam magam elrontani, és jó sznob módjára, már csak a drága étterem fotogén fogásaitól ájulok el. Vagy csak úgy teszek az újabb szokások szerint. De minden másra úgy nézek, mint ami jár nekem. Nincs semmi csoda a fasírtban, a hétköznapibbnál is hétköznapibbá vált rántott húsban. Még pillanatnyi áhítat sem lengi be a vasárnapi ebédet. Hosszan tudok mesélni a Michelin-csillagról, és lelkifurdalás nélkül dobom ki a megbarnult gyümölcsöt. Szabad vagyok. Olyan, amilyenre mindig is vágytam.
