„Minden művészet. Minden politika” – vallja a kínai akcionista képzőművész, Aj Vej-vej (Ai Weiwei), akinek nevét és szerteágazó munkásságát szinte a világ minden pontján ismerik. E szikár mottó a művész legnagyobb európai kiállításának is vezérmotívuma. A düsseldorfi Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen K20 és K21 galériáiban látható nagyszabású tárlat az 1980-as évektől napjainkig mutatja be az alkotó – képzőművész, építész, kurátor, zenész, filmrendező, fotográfus – sokszínű, egyszerre politikai, társadalmi és művészeti kérdéseket feszegető életművét, amely kimeríthetetlen forrásanyagból táplálkozik.
Míg a K21-ben bemutatott munkák központi témája a migrációval mint humanitárius krízissel foglalkozik, addig a K20 kiállítótereiben a művész legmonumentálisabb munkáiból láthatunk kettőt: a 2008–2012 között készült Straight (Egyenes), illetve a 2010-es Sunflower Seeds (Napforgómagok) első alkalommal került közös kiállításra. Utóbbi alkotás több mint hatszázötven négyzetméteren terül el a kiállítótérben, és hatvanmillió kézzel készített, porcelán napraforgómagból áll. Az egyén és a tömegek viszonyát játékba hozó monumentális munka minden egyes darabja egy mini-szobor is, amelyek két és fél éven át készültek ezerhatszáz kézműves dolgozó keze alatt. A mű amellett, hogy a fogyasztói társadalom kritikáját adja, a korábbi Kínai Népköztársaság elnökére, Mao Ce-tungra is utal, akit gyakran ábrázoltak úgy, mint az éltető Napot, a népet pedig mint a felé forduló napraforgókat. A düsseldorfi kiállításon szigorú keretek között szemlélheti a látogató a porcelánmagokat (minden sarkon áll egy biztonsági őr), és nem sétálhat az installáció közepébe, mint a korábbi, a londoni Tate Modernben megvalósított tárlat alkalmával. A magok 2010-ben negyvennyolc óráig borították be az épület turbinacsarnokát, azt követően viszont csak elkülönítve volt látható, mivel egészségre károsnak ítélték meg a látogatók lépteivel felkavart kerámiaport.
Ehhez hasonlóan jelentősen üzeneteket közvetít a Straight című projekt, amely az egyén társadalomban betöltött jelentőségét, helyzetét állítja középpontba. Aj Vej-vej az államhatalom szerepét kérdőjelezi meg a 2008-as szecsuani földrengés kapcsán, amelyben hetvenezer ember vesztette életét, köztük több mint ötezer iskolás diák. (Főként középületek, iskolák dőltek össze.) A földrengésben összeomlott iskolaépületek tartószerkezeteinek vasrúdjait a művész pekingi műhelyébe szállíttatta, ahol azokat megtisztították a betontól és kiegyenesítették. A hároméves munkát követően elkészült százhatvannégy tonna vasrúddal a művész többek közt arra kíván rámutatni: bárhogy is tisztítunk meg, vagy hozunk egyenesbe valamit, annak története kitörölhetetlen az emlékezetből, akárcsak a halott gyerekek emlékei.
A düsseldorfi kiállításon Aj Vej-vej a korábbiaktól eltérő formában mutatja be a munkát, a hatalmas térben koporsószerű faládákban sorakoznak a kiegyenesített vasrudak. A kiállítótér falain annak az 5219 diáknak a nevei olvashatók, akik életüket vesztették 2008. május 12-én. Mivel a hivatalos szervek nem közölték az áldozatok neveinek listáját, a művész száz önkéntessel együtt ellátogatott a településekre, és az érintett családoktól, tanúktól gyűjtött pontos információkat. Ezáltal arról is bizonyosságot szerezve, hogy az iskola tartószerkezetének alkalmatlansága a helyi korrupt politikai döntésekből eredt. (Többek között az HBO-n futó Szecsuán könnyei, Matthew O'neill és Jon Alpert dokumentumfilmje is erre a következtetésre jut.)
Noha a művész korábbi munkái, jelentős projektjei is helyet kaptak a K21 tereiben, az ott bemutatott anyag leginkább a migrációt helyezi középpontba. Az alkotó egy nagyívű installáció keretében több oldalról is megközelíti napjaink legnagyobb humanitárius krízisét. A Laundromat (Önkiszolgáló mosoda) című projekt keretében egy ruhaállványokkal teli terembe lépünk, amelyekre több mint kétezer ruházati cikk van felakasztva. A görög-észak macedón határon 2016 májusában bezárt menekülttáborban maradt ruhákat Aj Vej-vej összegyűjtötte és berlini stúdiójában kimosta, kivasalta, kategorizálta. A vasrudakhoz közel hasonlóan a néző nem tud rezzenéstelen arccal elsétálni a több ezer gyermek- és felnőtt ruhái mellett, amelyek a tisztítás ellenére is emlékeket hordoznak.
E témát járja körül a Life Cycle (Életciklus) is, amely egy tizenhét méter hosszú, bambuszból készült gumicsónakszobor, benne száztíz utassal: a nagy méretű alkotás a látogatók emlékezetébe idézi a médiából ismerős zsúfolt hajókat, amelyeken a menekültek próbáltak meg eljutni Európába. A két installáció mellett a falakon képsorozatok és szelfik ezreit láthatjuk, amelyeket Aj Vej-vej saját telefonjával készített az általa látogatott menekülttáborokban, a Human Flow című, a krízist dokumentáló filmjének forgatása során.
Egyesek a zsenit, mások az elvetemült gondolkodót látják benne – ám Aj Vej-vej munkái senki figyelmét nem kerülhetik el. Nem klisékben, vagy pátosszal teli megközelítésmódokkal beszél a napjainkat érintő társadalmi krízisekről, politikai történésekről, hanem a lehető legközelebb megy az egyes ügyekhez, arra ösztönözve, hogy mi is ugyanezt tegyük. A művészi formába öntött tényeket és dokumentációkat látva nem lehetünk vakok a világban tapasztalható problémákra. Aj Vej-vej szerint azonban a fő kérdés az: mit teszünk azok ellen.
