Lehet papucsfőzéssel szerelmi kötést csinálni? Úgy értem, volt, aki ezt valaha komolyan gondolta vagy csak a fantáziája leleménye a papucsfőzéses szerelmi bűbáj?
Szó sincs fantáziáról. Mindent boszorkányperek jegyzőkönyveiből vettem, az átkok és kötések valódi vallomások sokszor szó szerint vett idézetei. Még az is, amikor azt látta a szemtanú, hogy a szerelmesek beszállnak a diócsónakba és elhajóznak. Csak nézte a lyányt, hogy mit csinál, kettéhasítja a diót, tán rakja a kis zsebébe, de nem! Beszáll a fiúval a diócsónakba, és hajóznak be a nádba. Gyönyörűen mutatják ezek a jegyzőkönyvek a korszak gondolkodását.
A már-már pornográfba hajló szerelmi légyottokról szóló kiszínezett történetek is jegyzőkönyvi bejegyzések? Nyelvi tobzódás, ahogy eköcsölés közben meggyakja a fiú a lányt a vencsellőjével. Gyönyörű!
A szerelmi jelenetek leírása sem az én mocskos fantáziám szüleménye. Jegyzőkönyvi részletek egytől egyig. Túl a szexuális forradalmon azt gondolnánk, hogy már mindent láttunk, de azt hiszem, sokan meglepődnének, ha hirtelen ott találnák magukat a 17. századi Erdélyben. Semmiféle saját perverz gondolatot nem tettem hozzá a leírásokhoz, sőt picit még vissza is fogtam a dolgot. De tény, hogy a témának hála jelentősen pallérozódott az erotikus szókincsem. Másként kommunikáltak, sokkal szókimondóbbak voltak akkoriban az emberek – Török Bálint levelezéseiben például, melyek általában a hadi konfliktusairól szóltak, hogy ki, mikor, kit árult el, olyan káromkodások vannak, ami nyomdafestéket nem tűrne.
Hogyan találkozott ezekkel a szövegekkel, vallomásokkal, jegyzőkönyvekkel?
A reformáció 500. évfordulója alkalmából 2017-ben volt egy Ige-Idők című kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ennek kapcsán kértek fel, hogy a „Fejedelmek asztala” című interaktív kiállításrészhez írjak párbeszédes szövegeket: olyan a reformáció korában élt fejedelmek chateltek egymással különböző témákról – a törökvésztől a nők helyzetén át a jobbágyságig sok mindenről –, akik kortársak voltak, elvben akár találkozhattak is volna. Ahhoz, hogy hétszer 3000 karakternyi ilyen szöveget hitelesen írjon meg az ember, irgalmatlan mennyiségű forrásanyagot kell végigböngésznie. E kutatás közben bukkantam rá két számomra érdekes adatra: az egyik, hogy Debrecen reformációját Török Bálint nevéhez kötik, akiről ugye tudjuk, hogy Buda elfoglalása után elvitte és bezárta a török a Héttoronyba. Lehet, hogy azt a híres-neves Bálint papot, aki a lutheri tanokat elhintette, ő vitte magával Debrecenbe, de valakinek utána is nagyon keményen dolgoznia kellett rajta, hogy azok meg is gyökerezzenek. Először a fiára, Török Jánosra gondoltam, de ő, ahogyan a regényből is kiderül, nem az a fajta ember volt, aki ilyesmikre érzékeny lett volna. Aztán a debreceni magisztrátus jegyzőkönyveiben megtaláltam, hogy Török Bálint felesége, Pemfflinger Katalin volt az az asszony, aki továbbvitte ezt az örökséget. A másik adat pedig, ami beindította a fantáziámat, az volt, hogy az ő dédunokájukat, Török Katát boszorkányságért elítélték.
Pedig, legalábbis ahogy a regényben olvashatunk róla, még csak nem is volt boszorkány…
Török Kata boszorkánysága tényleg nem a varázslásról vagy a vajákoskodásról szólt. Egyszerűen csak más volt, mint a korban megszokott nőalakok. Meggyőződésem, hogy legtöbbször azokat a nőket bélyegezték meg, aki valamilyen módon mások voltak, mint a saját koruk elvárása. Ez elég volt ahhoz, hogy azonnal rányomják a homlokukra a stigmát. Nem beszélve arról, hogy a boszorkánysággal vádolt asszonyoknak, főurak, fejedelmek özvegyeiként, hatalmas vagyonuk volt, amire Bethlen Gábor bizony igényt tartott. Mivel akkoriban az asszonyokat nem tekintették egyenrangúnak a férfiakkal, könnyű volt perbe fogni őket és elszedni a vagyonukat. Ha egy asszony bármiféle önrendelkezést mutatott, ami a kor társadalma, a földesúr vagy akár csak a férje számára nem volt szimpatikus vagy az érdekeivel ellenkezett, akkor azt a nőt könnyedén „ki lehetett iktatni”.
A korabeli törvények alapján főrangú asszonyok nem voltak beidézhetők a bíróság elé, ugyanakkor perbe fogni minden további nélkül lehetett őket. A per úgy zajlott, hogy a tanúk, többnyire szolgák, katonák, zenészek, elmondták, amit látni vagy tudni véltek, Bethlen elővezette a vádbeszédet, majd pedig elítélték őket. Semmi lehetőségük nem volt rá, hogy megvédjék magukat, ha főrangúak voltak és még özvegyek is.
Móricz Zsigmond Tündérkertjében (az Erdély-trilógia első kötete) Bethlen Gábor a dicső fejedelem, Báthory Gábor pedig a részeges kurafi, Az ecsedi boszorkányban viszont fordítva alakul a szimpátia: Báthory a kijátszott és átvert ifjú, Bethlen pedig a számító és kegyetlen, a saját érdekeit néző politikus.
Amikor Móricz a Tündérkertet írta, a korszaknak volt egy idealizáló hangulata: szükség volt a Bethlen-féle nagy hősökre meg a fekete bárányokra. Csak aztán a kutatás továbblépett, és előkerültek azok a bizonyos vallomások, életrajzi szövegek, melyeket Bethlen a diákjainak tollba mondott – háromszor háromféleképpen elmesélve ugyanazt a történetet, ügyelve rá, hogy a hős mindig ő maradjon. A forráskritika utánament az összeegyeztethetetlenségeknek, és szép lassan kiderült, mi volt valójában Bethlen szerepe a korszakban. Gondoljunk csak bele: Báthory Gábor alig volt 19 éves, amikor Erdély fejedelmének választották, és még a 24-et sem töltötte, amikor meghalt. Egy fiatal kölökről beszélünk, nem egy kéjsóvár, dörzsölt fejedelemről. Egy tapasztalatlan kamaszról, akit megmámorított a szerep, amibe belekerült, de hát az vesse rá az első követ, aki nem részegedne meg a tudattól, hogy övé egész Erdély. Nyilván dorbézolt és kurvázott is, de akkoriban ki nem tette? A regényben írok az egymásba járó kupákról, ami egy bevett játék volt akkoriban – ha végigment a társaságon, 6-7 liter bort is megittak egy ültő helyükben. Szóval, ennek a srácnak esélye nem volt rá, hogy nagy fejedelem legyen. Még a személyisége sem alakulhatott ki, hamarabb megölette Bethlen. De a történelmi kutatások nehezen mennek át a köztudatba, így még mindig egy 100 évvel ezelőtti tudományos eredményt tartunk hitelesnek vele kapcsolatban. Talán az irodalom képes rá, hogy átvigye.
+1 kérdés
Többször is nyilatkozta, hogy megmaradt volna a gyerekirodalomnál, ha nem rugdossa Szabó Magda. Rugdosta?
Személyesen sajnos sosem találkoztunk, de hosszú éveken át leveleztünk. Az az igazság, hogy dühből kezdtem szépirodalmat írni. A Holmi kiírt egy pályázatot, amire 35 éves korig lehetett jelentkezni. Én akkor már a 36-ot töltöttem, és rettenetesen felhúztam magam a korhatáron. Írtam is a Závadának, micsoda dolog ez, mire ő mondta, hogy ez márpedig így van, ennél a pályázatnál korhatár van, de ha annyira határozottan tudom, hogy a novellám, amivel pályázni szeretnék, jó, akkor küldjem el neki. Megtettem, és le is hozta a Holmi, és mivel Szabó Magdának volt ajánlva a szöveg, az akkori főszerkesztő, Réz Pali bácsi elküldte neki a lapot, hogy nézze, milyen „érdekes hangja van ennek a gyereknek”. Én erről mit sem tudtam, úgyhogy gondolhatja, mennyire meglepődtem, amikor levelet kaptam Szabó Magdától. Így kezdődött, aztán gyakorlatilag a haláláig folytatódott a levélbarátságunk. Nagyon sokat segített íróilag, főleg abban, hogy tudomásul vegyem: nincs olyan, hogy szent szöveg. Mindig kell tudni szabni, húzni rajta. Amikor már azokat a részeket tudjuk kihagyni, amikbe úgy beleandalodik a lelkünk, akkor jó úton járunk.
