Gyermekkori szexuális abúzus. Szavak, amiknek már a kimondásától is összébb szorul a gyomor, szinte felfoghatatlan, de minden 6-7. lányt és minden 10. fiút ér valamilyen típusú szexuális bántalmazás 18 éves kora előtt. Ez lehet akár egy dörgölőzés a buszon, amit valaki akarata ellenére szenved el, de súlyosabb esetekben szexuális erőszak is. Gyakran azonban nem idegen, hanem éppen egy családtag követi el a megbocsáthatatlant: a szexuális abúzust elkövetők 90 százaléka közeli ismerős, kétharmada pedig családtag. Minderről egy nyári délutánon beszéltek szakemberek Budapesten, egy kríziskommunikációról szóló eseményen.
Valóság helyett struccpolitika
„Sok szülő azért utasítja el a gyermekét, amikor ilyen történetet hall tőle, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel, hihetetlenül ijesztő a gondolat, hogy amit a gyerek mond, az igaz. Szinte képtelenek felfogni, hogy az abúzus valóban megtörtént, és egy általuk ismert és szeretett ember az elkövető. Ezért folytatnak sokan struccpolitikát” – mondja Pócsné Berkesi Zsuzsanna. A nyílt tekintetű, kedves nő őszintén beszélt arról: gyermekkorában őt is éveken át bántalmazták szexuálisan, és hosszú idejébe telt feldolgozni a múltat. Az igazi szembenézés akkor kezdődött számára, amikor gyermeke annyi idős lett, mint amennyi ő volt a történtekkor. Akkor hirtelen felszínre törtek benne a régi emlékek. Mégis, először a gyermekét vitte pszichológushoz, mert a lányuknak megváltozott a viselkedése, szorongani kezdett. Végül kiderült, hogy a gyermeknek valójában nincs baja, az édesanyja zaklatottsága hat rá. Ezután Zsuzsanna sokáig járt terápiára, hogy feldolgozza az évtizedekkel korábbi eseményeket.
„Ezek a történetek 30-40 évvel később is kísértik az áldozatokat, akiknek nem a fizikai, hanem a lelki sérüléseket a legnehezebb helyre tenni, hiszen gyerekként cinkosnak érzik magukat, mintha ők is bűnt követtek volna el. Egy ilyen titok óriási erővel nehezedik egy gyerek lelkére, nem akarja, hogy kiderüljön, mert úgy érzi, akkor már nem lesz szerethető. Elkezdődik egy állandó színjáték. Felnőttként gyakran él csapongó életet, nincs megfelelő önbecsülése és segítség nélkül könnyen köt ki bántalmazó kapcsolatban. Aztán a gyerekvállalásnál »borul a bili«” – mondja Zsuzsanna, aki férjével, az újságíró Pócs Balázzsal együtt áll a plénum előtt. Úgy vélik, itt az ideje, hogy ne csak titokban lehessen beszélni a témáról, ami sajnos máig tabunak számít a magyar társadalomban. Ezzel pedig csak megnehezítik a trauma feldolgozását az érintetteknek. A pár létrehozta a beszeljrola.hu oldalt, ahol név nélkül oszthatják meg történetüket a gyermekkori szexuális abúzust elszenvedett nők és férfiak. A honlapon már több mint 300 történet olvasható, sokan azért mertek írni a borzalmakról, mert erőt adott nekik a tudat, hogy nincsenek egyedül.
Hazudsz, kérj bocsánatot!
A legrémisztőbb, hogy gyakran a család is hazugsággal vádolja az áldozatokat, és az is előfordul, hogy rossz szemmel nézik, amiért évtizedekkel később beszélnek a gyermekkorban történtekről. Hiszen „az már olyan régen volt, miért kell felhánytorgatni”. A Beszélj róla oldalán sorjáznak a szívszorító történetek. „Kicsi, egészen kicsi voltam. Mindig is tudtam, hogy »ez« történt velem. Semmire sem emlékszem, csak tudom. Fájt, féltem, sírtam, könyörögtem, de én voltam a kis királylánya… Mozdulatlanul kellett maradni, aludtam, s arra ébredtem, hogy simogat, betapasztotta a számat. Most is él. Sajnos… Senki nem hitt nekem, egyszer bevettem egy csomó gyógyszert felnőttkoromban, felhívtam anyát, s elmondtam neki. Rágalmazásnak vette, azt mondta, beteg vagyok, hogy ilyeneket gondolok. Megharagudott. Apám mentegetőzött. Testvéreim megharagudtak rám. Nekem kellett bocsánatot kérni mindenkitől. Tőle is” – írja a fiatal lány, Jeny, akinek a példája nem egyedi.
Pócs Balázs szerint sok érintettől kaptak olyan visszajelzést, hogy a beszeljrola.hu honlap volt az első lépés, ott írtak először a velük történtekről, és ezt követően tudtak szakszerű segítséget kérni; túllépni a félelmen, hogy nem hisznek nekik. „Ha egy ilyen esemény kiderül, ez az egész családot megrázza, mindenki számára felborul a világ rendje, és mindez feldolgozhatatlannak tűnik. Ezért választják sokan azt a hozzáállást, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is” – mondja Balázs. Pedig attól, hogy nem beszélnek róla, ezek a történetek még ott vannak, mérgeznek, és sok családot tesznek tönkre észrevétlenül. „Ideje megtörni ezt a titokspirált és hinni az áldozatoknak. Ha meghallgatjuk és komolyan vesszük őket, az elkövetők sem mondhatják majd olyan magabiztosan: úgysem fognak hinni neked” – hangsúlyozza a házaspár.
Romokban az ellátás
Tíz éve foglalkozik a gyerekként és felnőttként szexuális bántalmazást elszenvedett áldozatokkal Szőke András pszichológus, aki szerint a segítés sosem egy protokoll szerint zajlik, mindig minden attól függ, hol tart az érintett. A folyamat a bizalomra épít. Van, aki néhány alkalom után már tud beszélni a vele történtekről, de előfordul, hogy ez évekbe telik. „A szexuális bántalmazások 80 százaléka családon belül történik. Amikor egy olyan felnőtt bánt egy gyereket, akinek az lenne a feladata, hogy védje, ott nagyon mélyen sérül a bizalom. Az áldozatok gyakran felnőttként is a gyermeki bizalmat keresik, de azt már sosem kaphatják vissza, ezért kifejezetten nehéz számukra a kötődés. Jelen van egy állandó rettegés az elutasítástól. Előfordulnak szexuális problémák is, nehezen választják szét a bántást és az egészséges szexualitást” – mondja lapunknak a pszichológus.
Szőke András szerint egy ilyen trauma valamilyen módon mindenképpen hat a későbbi szülő-gyerek kapcsolatra is. Aki nem kap szakszerű támogatást és nem dogozza fel a vele történteket, annál hiányos szülő-gyerek kapcsolat alakul ki, amit a gyerek mindenképpen megszenved. Aki járt terápiára, annál finomabb formában érződik a hatás, és valójában ez a cél. Korábban az sos.hu oldalon úgy nyilatkozott a pszichológus: szakaszosan kell kezelni a traumatizált gyerekeket. Például hat-hét évesen jó, ha járnak pár hónapot terápiára, aztán a prepubertásban érdemes visszamenniük, majd az első párkapcsolat idején is. Hiszen egy hatéves gyerekkel nem lehet arról beszélni például, hogy milyen egy szexuális kapcsolat. Ez addig folytatódik, amíg szülővé nem válik, hiszen akkor érti meg a szülő-gyerek viszonyt, azt a kontextust, amiben a bántalmazás megtörtént. Mint mondja, minél kisebb egy gyerek, annál könnyebb vele elhitetni, hogy rendben van, ha egy felnőtt tárgyként „használja”. Bár a fizikai fájdalom is megrázkódtatásként hat, de mikor rájön, hogy amit átélt, az nem normális, akkor teljesedik ki a trauma.
Magyarországon egyébként nagyon esetleges, hogy milyen segítséget kap egy gyermek, mi történik vele az ellátórendszerben. A pszichológus szerint, bár vannak szakértők, könnyen előfordul, hogy olyan helyre kerül az áldozat, ahol nem tudják megadni neki az empátiát, amire szüksége lenne. Az ellátórendszer nem tudja fogadni az áldozatokat, pedig így is csak töredékük kér segítséget, a kutatások szerint egy napvilágra került esetre húsz titokban maradt történet jut. Sokan pedig azért sodródnak a rendszer peremére, mert nincs pénzük kifizetni a magánellátást, az állami segítségnyújtás pedig nem megfelelő színvonalú, ha van egyáltalán. Bár szándék már szerencsére akad, de rendszerszinten még nincsenek erre szakosodott központok, a korábbi civil ellátóhelyek pedig elsorvadtak, az utánuk maradt űr nagyon nehezen töltődik fel.
Ráadásul Szőke András szerint sokszor az igazságszolgáltatásban sem tudják, hogyan kellene gyerekbarátnak lenni. Vannak ugyan gyerekbarát kihallgatószobák és pozitív tapasztalatok, mégis előfordul, hogy akár ötször-hatszor-hétszer is kihallgatnak egy gyereket, ami óriási lelki teher számára. Ilyenkor újra traumatizálódik, hiszen nem egy olyan közegben beszél, ahol magától, bizalommal telve akarja elmondani az őt ért bántalmat. Ezen mindenképp változtatni kellene, hogy ne bántsuk tovább az egyébként is sérült gyerekeket. Ehelyett inkább álljunk ki mellettük, higgyünk nekik, akkor is, ha felfoghatatlan, amit mondanak.
