„Amikor valami elkészül, befejeződik, az annyit jelent, hogy halott, nem? Én az örökkévalóságban hiszek. Soha sem fejezem be a képeimet, csak abbahagyom rajtuk a munkát egy időre. Szeretek festeni, mert sohasem látom elkészültnek a műveimet. Néha festek egy képet, aztán fölé, ugyanarra a vászonra egy másikat. Néha tizenöt, húsz festményen dolgozom egyszerre. Azért teszem ezt, mert olyan gyakran szeretem változtatni a véleményemet, amilyen gyakran csak lehetséges. Újra és újra el kell kezdeni festeni, de semmit sem szabad befejezni” – Arshile Gorky 1947-ben így vélekedett saját művészetéről, amelynek egyes darabjai – akár befejezetlennek, akár nagyon is befejezettnek tekintjük őket – kétségtelenül magukkal ragadnak minket, új és új értelmezési, érzékelési lehetőségeket megnyitva előttünk. A festőművész képei elsőre hathatnak idegennek, ám rövid idő elteltével nagyon is otthonossá, ismerőssé válik a világuk.
Ezt azt élményt kínálja az amerikai művész első retrospektív olaszországi kiállítása is a velencei Ca’Pesaro palotában. Az Arshile Gorky 1904-1948 című tárlat több mint nyolcvan – köztük ritkán bemutatott – alkotáson keresztül vezeti be a látogatókat az örmény származású művész munkásságába: kezdve az 1920-as évek kezdeti időszakától, amikor a XIX. és XX. századi festészet jeles képviselőinek munkáit tanulmányozta, és technikáit sajátította el, egészen az 1940-es évekig, amikorra festményei a szürrealizmustól az absztrakt expresszionizmus felé ívelő, kifejezetten sajátos úton haladtak.
A Vostanik Manoog Adoyan néven, 1904-ben, az egykori Örményországban született alkotó még gyerekként megtapasztalta az örmény népirtás borzalmait, s anyja halálát követően 1920-ban kivándorolt az Egyesült Államokba, felvéve az Arshile Gorky nevet. A velencei kiállítás sorra veszi azokat az impulzusokat, amelyek a fiatal alkotót New Yorkban érték. Az 1920-as években különösen Paul Cézanne, majd Pablo Picasso hatásai figyelhetők meg portréin és figuratív festményein, amelyek gyakran személyes referenciákat is tükröznek. A folyamat során, amelynek részeként egyéni technikáit kialakította, azonban nem csupán másolta a számára példaként járó festők (Cézanne és Picasso mellett többek között Kandinszkij, Léger Fernand, Joan Miró) munkáit, igyekezett képeik mögé látni, és az általuk képviselt szellemiséget szintén elsajátítani.
A tárlaton számos rajzot, vázlatot is láthatunk, amelyek festményei alapjául szolgáltak, tökéletesítve általuk a színek és formák egyedülálló kompozícióit. Az 1940-es évekre pályája kiteljesedni látszott, amellett, hogy a szürrealista kísérletek felől az absztrakt expresszionizmus irányába fordult, egyre inkább érdekelte az őt körülvevő természeti világ, ezért absztrakt tájképek festésébe is belekezdett. Alkotásai – bármely mértékben is alapultak más irányzatok és alkotók hatásain – mindig személyiségéből, életének jelentős momentumaiból is táplálkoztak. Így volt ez utolsó éveiben készített festményei esetében is, amikorra azonban számos olyan nehézség érte, melyek következtében 1948-ban önkézzel vetett véget életének.
Arshile Gorky vizuális nyelvének alakulása és folytonos formálódása a kiállítás látogatói előtt képről képre válik nyomon követhetővé, könnyed ecsetvonásokkal kirajzolva a huszadik század egyik legjelentősebb amerikai művészének életművét. Amely – mint azt saját megfogalmazásai alapján sejthetjük – nem befejezett, csupán félbehagyott. A többit majd az örökkévalóság megoldja.
Infó: Arshile Gorky 1904-1948, Galleria Internazionale d’Arte Moderna, Ca’Pesaro, Velence, látogatható szeptember 22-ig.
