Az első szerelmet és az első autót nehéz feledni. Szerencsésebbek inkább az első, nem annyira szerencsések inkább az utóbbira emlékeznek szívesen, ám akiket Fortuna igazán a tenyerén hordott, azoknak a kettő valahogy egyesült. Tán még a család is ott bővült a hátsó ülésen valamelyik fülledt, de még nem nagyon forró nyárestén.
Én nem voltam ennyire szerencsés, az én életemben ez a kettő teljesen szétvált, hiszen harminc is bőven elmúltam, amikor először ültem volán mögé. Apámnak is viszonylag későn lett autója, egy sárga Dacia 1300-as, de azt se használtuk túl sűrűn. Ebbe részint a diktatúra is belejátszott, leginkább azzal, hogy jegyre adta a kevéske benzint, ráadásul ezért is idegőrlő sorokat kellett kiállni, később pedig már forgalomkorlátozással próbálta csillapítani a benzinéhséget. Ez volt a híres páros-páratlan rendelet: vasárnaponként hol a páros rendszámra végződő autók, hol a páratlanok közlekedhettek. Ma, amikor már a nagy szabadságunkban nem ritka, hogy családonként két autó is parkol a garázsban, mindezt már környezettudatos politikának neveznénk, és némi irigységgel gondolnánk vissza a frissebb levegőre és a szellősebb utcákra.
Igazából viszont soha nem érdekeltek olyan rettentően az autók. Amikor az osztálytársaim már elvesztek a típusok és végsebességek dzsungelében, én inkább a Verne-könyveket gyűjtöttem, s amíg a fél karjukat odaadták volna, hogy egy-egy defekt esetén ők cseréljék ki a kereket, én tisztes távolból követtem az eseményeket. Egyetemista koromban pedig Kolozsvár szívében laktam, pár percnyi sétára Fadrusz szobrától, de a kortársaim túlnyomó többségének se nagyon volt autója. Amit lehetett, vonattal vagy autóstoppal oldottunk meg a kilencvenes években. Még ma is emlékszem az értetlenkedésemre, amikor anyámék nagy boldogan közölték velem, hogy születésnapom alkalmából vesznek nekem egy autót. És mit csináljak vele, kérdeztem vissza. Abba benzint kell venni, folyton tutujgatni, biztosítást kötni, parkolóhelyet keresni – ez mind-mind nem fért bele az én világomba, amelyben az ösztöndíjam nagy részét a könyvek és a kocsmázások vitték el. Egyikről sem akartam lemondani az autó javára. Még élesen emlékeztem rá, hogy nagyapám hetekkel előtte gyűjteni kezdte a benzint, hogy meglátogathasson minket Szatmáron a Wartburggal, szinte kéjjel szidta a bocskoros talpú oláhokat a hosszú sorban, és ahogy beköszöntöttek az első hidegebb őszi napok, leengedett belőle minden folyadékot, majd bebugyolálta, szinte elcsomagolta, hogy tavaszig ne is nyúljon hozzá. A Wartburg így telelt át a kolozsvári bérház udvarán, mint egy rejtélyes állat. Én képtelen voltam efféle gondoskodásra.
Amíg Magyarországra nem költöztem, nem is gondoltam tehát az autóra. Végül az egyik népszabis kollégám lepett meg az ötlettel, hogy mi lenne, ha átvenném a hároméves Skoda Fabiájának a részletfizetését, mert ők már nem bírják. Így állt elő az a fura helyzet, hogy jóval hamarabb volt autóm, mint jogosítványom. Mert a viszonylag sima KRESZ-vizsga és tanpályás vezetés után csak harmadik nekifutásra mentem át a forgalomban. Még ma is emlékszem arra a néma rettegésre, amikor először ültem be egyedül a Skodába (el kellett hoznom végre a rég „megvett” autót), oktató nélkül, magabiztosság nélkül, és a fejemben hirtelen át kellett konvertálnom a gyalogos Pestet autós Pestté. Az a sok egyirányú utca! Az a sok kanyargás!
De aztán hamar összebarátkoztunk az autómmal, bár nem mindig háláltam meg szótlan, panasz nélküli odaadását. Itt-ott számos horpadás, zúzódás, elszíneződés jelezte, hogy még nem vagyok egészen penge a parkolás tudományában, a figyelmem sem terjed még ki mindenre, mert simán nekitolattam a hirtelen hátam mögé ugró villanyoszlopnak. De tűrte, és 14 évig maradt velem. Senki sem húzta ilyen sokáig. Ott volt költözésnél és válásnál, IKEA-s bevásárlásnál, amikor minden négyzetcentijét ki kellett használni, hogy beférjen a könyvespolc, vittem benne karácsonyfát és ültetésre szánt tuját, velem fedezte fel a nyugati autópályát és a román hepehupás utakat: barátok lettünk, sőt társak. Elválaszthatatlanok.
Most pedig ennek is vége. Finom, alig hallható mordulással adta meg magát a kuplung, s javítás már többe kerülne, mint az autó ára. Így hát el kell búcsúznunk. Talán már akkor elkezdődött a vég, amikor szívtelenül melléparkoltam az új szerzeménnyel (hároméves Opel Astra). Hiába mondtam, hogy azért őt is megtartjuk, hiszen tökéletes a városban, ha el kell vinni a gyereket oviba, vagy rohangálni ezért-azért, már érezte, hogy nem ő az első. És hát miért épp egy autónak ne lenne önérzete? Így aztán a kuplunggal ő maga állt félre. Inkább ez, mint a méltatlan mellőzés. De még ekkor is tapintatos volt: egy benzinkút előtt adta fel, és nem a világ háta mögött az út szélén.
És most itt állok, és férfiasan küzdök magammal, kapar a torkom. Tudom, hogy az unokáim eleve átkozni fognak a benzines szörnyetegek miatt, de mégis. Tizennégy év préselődött bele ebbe a piros kisautóba, novellák és regények, el nem mondható történetek, megannyi alaktalan emlék. Mintha egy addig észre sem vett mellékszereplő halna meg a film közepén. Egyetlen jelenet csupán, s már rohanunk is tovább a csiricsáré végkifejlet felé.
