A történet előzménye, hogy Gyurcsányék 2020-ra a teljes energiafogyasztáson belül 14,65 százalékos megújulóenergia-arányt vállaltak. Az érték jóval alacsonyabb az Európai Unió egészében megcélzott 20 százaléknál, viszont kétségkívül magasabb az országtól adottságai alapján elvárt legalább 13 százaléknál. Az energiahatékonyságról 2012-ben született uniós irányelv, aminek nyomán a kiindulóponthoz képest 2020-ra összességében szintén 20 százalékos fogyasztáscsökkentést céloztak meg. Az üvegházhatású gázok kibocsátását főként a gyárakra összpontosítva, egyfajta szennyezéstőzsdén keresztül 2020-ra 21 százalékkal szorították volna vissza. Az üvegházgáz-kibocsátáscsökkentést jelentősen befolyásolta az 1992-es kiotói, majd a négy évvel ezelőtti, 2015-ös párizsi klímamegállapodás is.
A hazai megújulóenergia-adatok sokáig biztató képet mutattak. Gyors felfutást követően 2013-ra már 16,2 százalékon álltunk. Igaz, ez elsősorban egy statisztikai trükknek tudható be. Eszerint két éve visszamenőleg hozzáadták a korábbi megújulóenergia-arányokhoz a lopott fa elégetését is, amivel az érték a felével megugrott. Azóta viszont az arány nyílegyenesen, immár 12 százalék közelébe zuhant. Így végül a – tagállamok túlnyomó többségénél szerényebb - 14,65 százalék 2020-as teljesítése is kérdésessé vált.
Ennek sokak szerint elsősorban a vetítési alap, azaz az összesített energiafogyasztás megugrása az oka. De bizonyára szerepet játszik például az E-85 elnevezésű bioüzemanyag Orbán-kormány általi ellehetetlenítése is. Az energiahatékonysági cél teljesítése és mérése még bonyolultabb. Eladdig, hogy sokszor a növekedés is elszámolható csökkenésként. Mindenesetre a Magyar Energiahatékonysági Intézet Nonprofit Közhasznú Kft. jelzése szerint már a 2016-os fogyasztási adat is jelentős elmaradást tükröz az időarányos vállaláshoz képest. Tovább bonyolítja a végrehajthatóságot, hogy a Fidesz-KDNP szabotálja az EU mégoly összetett energiahatékonysági szabályainak hazai átültetését, ami miatt Brüsszel több körben perrel fenyegette Magyarországot.
Az ezerszeresére lenne szükség
Miközben az energiahatékonyság terén lényegében az első Orbán-kabinettől kezdve valamennyi kurzus felmutathat pár látványos akciót, büszkeségre senkinek nincs oka. Míg a témát elsőként a Széchenyi-terv emelte a köztudatba, az évi néhány milliárdos lakossági támogatás a szociálliberális időszak vége felé már évi több tízmilliárdos panelprogramokká dagadt. 2010 után viszont a források elapadtak és megint maradt az évi néhány százmilliós-milliárdos, jelképesnek is alig nevezhető, rendre kínos kommunikációs fordulatokkal eladott pályáztatás. Pedig valamennyi szakértő – ahogy ellenzékből a Fidesz is – nyilvánvalónak nevezte, hogy a hazai ingatlanok korszerűsítéséhez évi százmilliárdos nagyságrendű vissza nem térítendő támogatás szükséges.
Ehhez képest négy éve Orbánék még a lakossági felújításokra szánt, százmilliárdos EU-támogatást is – az egyöntetű szakmai tiltakozás ellenére - középületek felújítására csatornázta át. Azóta az éves aprópénzosztást árnyalja, hogy az Orbán-kabinet által kizárólagos forrásként rendelt, úgynevezett szén-dioxid-kvóták piaci ára a többszörösére ugrott, így immár évi közel százmilliárdot is szabadon elkölthetnének e célra. Ám érdemi programok helyett változatlanul csak izzadságszagú magyarázkodásokat hallhatunk mondvacsinált célokról, csak azért, hogy semmiképp se növeljék a lakások éves korszerűsítési keretét a szükséges százmilliárdos helyett legalább tízmilliárdos szintre.
Az ipar szétesése mint büszkeség
A szén-dioxid-kibocsátás-csökkentés terén a párizsi klímamegállapodás óta Magyarország 2030-ra - 1990-es alapon - 40 százalékos csökkentést vállal. Sőt, mint mondják, számukra ez a fő cél, mindennek az eredője, ami csak (normál üzem közben valóban szén-dioxid-kibocsátás nélkül áramot termelő) atomerőművel, azaz Paks 2-vel érhető el. Ez ugyanakkor nyilvánvaló kamu, hisz a csökkenés jó részét az ipar 1990 utáni összeomlása okozta. Az Eurostat erről tanúskodó ábrája alapján egyértelmű: a Horn- és az első Orbán-kormány idején leginkább szinten maradt a kibocsátás. A 2002-től induló szociálliberális időszak egyértelmű javulást mutat, még ha a 2008 utáni, amúgy örvendetesen gyorsuló csökkenési ütem kevéssé a korszerűsítéseknek, sokkal inkább a válságnak volt is betudható.
A lendület bőven átterjedt a következő Orbán-kabinet időszakára is. Ám 2013-ban, az 1990-es szintnél 39,1 százalékkal alacsonyabb kibocsátásnál megfordult az irány. Azóta – a tavalyi, minimális, 0,8 százalékos javulást leszámítva - az ország egyre több szén-dioxidot bocsát ki. Az a közkeletű fideszes hivatkozás tehát, miszerint „1990 óta már 32 százalékkal csökkentettük a szén-dioxid-kibocsátást és 2030-ra elérhető a 40 százalék is”, úgy igaz, hogy öt éve már álltunk nagyon közel a 2030-as vállaláshoz és most történetesen a helyzet vészes romlása miatt állunk 32 százalékon úgy, hogy a helyzet nem is kecsegtet kedvező fordulattal. Az Orbán-kabinet mindezt úgy tünteti fel, mintha a fogyasztás nem alapvetően az ipar rendszerváltás utáni összeomlása, válság alatti visszaesése, illetve a szociálliberális időszak erőfeszítései, hanem saját szerkezetátalakításai miatt szennyezne kevesebbet az 1990-es szintnél.
Az elmaradásokról látványosan tanúskodik az unió által az összes tagállamtól bekért, a 2020-as kudarc miatt szigorúan egységes – az egyedi adottságokat mégis figyelembe vevő – sorvezető szerint készült Nemzeti Energia- és Klímaterv (Nekt) első tervezete is. Noha a szöveg első olvasásra Orbánék magabiztosságát tükrözi, már az összefoglaló táblázat lehangoló. Ebből egyértelműen kitűnik, hogy nem csak 2020-ra, de 2030-ra is jóval az EU-átlag alatti célokat vállalunk. Míg a megújuló energia arányát illetően az EU 2030-ra 32 százalékos átlagot céloz meg, addig Magyarország csak 20 százalékot vállal. Az energiahatékonyságban a 32,5 százalékos közös átlaghoz 8-10 százalékkal járulnánk hozzá. Bár az üvegházgáz-kibocsátás terén hoznánk az EU-átlagnak számító 40 százalékot, a közlekedés, lakások és mezőgazdaság külön számolt, 2005-ös alapon 30 százalékos mérsékléséhez mindössze 7 százalékkal járulnánk hozzá úgy, hogy ezen belül a közlekedés szennyezése 30-50 százalékkal még nőne is. A szakértők, illetve az EU ezt követő értékelése még ennél is lesújtóbb. A civil szervezetek, összevetve az azonos elvek szerint készült Nekteket, tagállamonként szélsőségesen változó eltökéltséget és szakmai színvonalat érzékeltek. Az EU országokra szabott értékeléseiből az Euractiv nevű brüsszeli lap által összeállított táblázat tanúsága szerint adottságaihoz mérten 2030-ra a 28 tagállamból Magyarország és Románia vállalta a legkevesebbet. Brüsszel legalább 23 százalékos megújuló-arányt javasol, csökkentve az ebben döntő részt képviselő faégetés súlyát, energiahatékonyságban pedig ennél is bátrabb eltökéltséget igényelnek. Az EU-értékelés a magyar anyag szakmai színvonaláról is lesújtó képet mutat, szinte valamennyi vállalás pontosítását, egyáltalán kifejtését, számszerűsítését, ütemezését kérve.
A puccs
Az értékelés után alig egy héttel, június közepén tartották az Európai Tanács brüsszeli ülését, aminek a 2050-es, teljes szén-dioxid-mentességet vállaló határozatához az összes résztvevő állam- és kormányfő hozzájárulására lett volna szükség. Az előzmények kifejezetten biztatóak voltak. A fő kezdeményezőnek számító franciákon, skandinávokon túl a megelőző hónapok során egyre-másra csatlakoztak az addig vonakodó tagállamok. Köztük a legfontosabb Németország, amely nélkül, legyünk őszinték, semmilyen érdemi uniós döntés nem születhet. Igaz, a korszerűsítés terén rendre élen járó németek vonakodása alkalmat teremtett Orbánéknak, hogy rájuk hivatkozva hangsúlyozzák kételyeiket, mondván: ami rossz a német iparnak, az rossz nekünk is.
Miután a németek átálltak, Orbán lecsatlakozott róluk és talált magának más ellenzőket. A visegrádiak egységében nem bízhatott, hisz Szlovákia szintén beállt az ésszel gondolkodó többségbe. Így maradtak a mindvégig kerékkötő lengyelek és csehek. Utóbbiak esetében a tiltakozás valamiképp mégis érthetőbb, hisz iparuk jelentős részben szénbányászatra épül. Ám Magyarországra ez nem igaz, hisz nálunk a Mátrai Erőművön kívül más széntüzelésű egység nincs. Bármennyire is szennyezze a levegőt a kormányfő strómanjaként ismert Mészáros Lőrinc érdekkörébe került, Magyarország második legnagyobb áramtermelője, a tervek szerint legkésőbb 2030-ra bezárja blokkjait. Tekintve viszont, hogy ez az erőmű egymagában a hazai szén-dioxid-kibocsátás 14 százalékáért felel, a legnagyobb jóindulattal is érthetetlen, miért nem számol a kiesésével a 2030-as Nektben a kormány.
Tovább fokozza a zavart, hogy a kabinet különböző tisztviselői előzetesen arról pletykáltak, hogy a magyar kormány is vállalja a 2050-es klímasemlegességet. Ám az estébe nyúló tanácskozás után Orbán Viktoron nem látszott, hogy a legkevésbé is megérintette volna a téma vagy a viták súlya. Nyilatkozatában aláírását ahhoz kötötte, hogy az EU adjon nekünk az átállásra pénzt. (Ráadásul azért is küzdünk, hogy Brüsszel minél kevésbé határozhassa meg, ezt mire költhetjük.) A felvetés ugyan látszólag jogos, ám ezzel a többi tagállam, így például a legszegényebb Románia és Bulgária sem kívánta megbontani az EU-egységet.
Szakértők szerint, bár a költségekről még valóban nem esett érdemben szó – az a következő uniós költségvetés jövő évi vitájában várható -, a közös nyilatkozatot ez egyáltalán nem akadályozta volna. Sőt, Brüsszelnek jövőre azt kell mérlegelnie, hogy az együttműködő és szegény, vagy az – akár teljesen alaptalanul - zsaroló, kissé módosabb tagállamoknak ad több forrást. A magyar érvek ürességét jelzi, hogy bár az EU túlnyomó többsége ellenében tiltakozunk, máig nem mutattuk meg, hogy mikorra és milyen támogatási igényű tervek mentén valósítanánk meg a teljes szén-dioxid mentesítést. Ez is arra utal, hogy az ellenszegülés csak Orbán újabb, alaptalan politikai blöffje. Pedig a kérdés tényleg komoly. Az átálláshoz szakértők szerint egyfajta „hadigazdaság” szükségeltetik, ami évente a GDP úgy 5 százalékát, vagyis 2 ezer milliárd forintot igényel.
Sok a szólam, egy a dal
A kérdésben a fideszes politikusok láthatólag személyre szabott szereposztás szerint sorolják a propagandaközpontjuk által engedélyezett fordulatokat. A sokszólamú dallamot az teszi mégis egységessé, hogy Orbán Viktornak mindig és minden körülmények között igaza van és azért nem eszik olyan forrón a klímakását. A nyilatkozatháború a kétségkívül sűrűsödő klímakatasztrófa-figyelmeztetések nyomán az uniós ülés előtt tetőzött. Az ellenzék lankadatlan kérdései kapcsán elsősorban Cseresnyés Péter, az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) parlamenti államtitkára vétette észre magát, akitől ugyan nem áll távol a másik fél üres pocskondiázása, de felsorolja az agytröszt úgymond észérveit - manipulatív számtrükkjeit - is.
A valós okokat elhallgatva sosem felejtenek el dicsekedni a kibocsátás 1990-hez viszonyított, jelentős visszaesésével. Gyakorta azt is említik, hogy időközben jelentősen nőtt a GDP. Ez kétségkívül örvendetes, de a 2050-es uniós célok kevéssé érzékenyek a GDP-re. A 2020-30-as vállalások elbírálása során ugyanakkor Brüsszel figyelembe veszi a fejlettséget is. De a Fidesz-agytröszt csak akkor oszt-szoroz a GDP-vel, ha az eredmény kedvező. A szén-dioxid-kibocsátás növekedésének elismerése helyett például rendre csak azt említik, hogy a GDP-bővüléshez képest nem nőtt a szennyezés. Előszeretettel – és bíráló éllel – jelzik azt is, hogy nálunk 40 százalékkal kisebb a kibocsátás, mint a „példának tekintett” Németországban. Azt azonban sosem említik, hogy az egy főre eső GDP-nk viszont 66 százalékkal alacsonyabb, vagyis a teljesítményhez képest mégis csak nagyobb nálunk a szennyezés.
Szakértők amúgy ezt tartják nagy előnyünknek is: nincs fejlett, drágán lebontandó iparunk, így azonnal a legújabb eljárásokat vehetnénk át. Kaderják Péter, az ITM energiaügyekért és klímapolitikáért felelős államtitkára – aki nem teheti meg, hogy élesen szembehelyezkedjék évtizedes energiakutatói munkásságával – a kötelező számbűvészkedésen túl elsősorban a gazdasági fejlődés és a klímaberuházások kiegyenlíthetőségét hirdeti.
Csak a migráció elfedésére szolgál
Az EP-kampány kitűnő alkalmat biztosított az Orbán szívéhez leginkább közel álló, nettó populista érvek felvonultatásához is. E szerepet leginkább a Fidesz főideológusai – például Bayer Zsolt vagy G. Fodor Gábor – vállalták, de téziseiket nagy kedvvel mondta vissza Kövér László és persze Németh Szilárd is. A témához különösen illeszkedő, szokásos konteó hangnemben „bebizonyították”, hogy a klíma akár az emberi beavatkozástól függetlenül is változhat (heuréka!), akad, aki keres a környezetvédelmen (botrány!), és persze leleplezték, hogy a "sorosista brüsszeliták" a klímatémát csakis a migrációs válság elfedése miatt erőltetik. Kövér számára az, hogy a nyugati polgárok a legfontosabb gondnak a klímaválságot tartják, csupán a "háttérhatalom" sikeres agymosását bizonyítja. E kényelmes álláspontot ugyanakkor rendre finomítaniuk kell, így mindig hozzáfűzik, hogy attól még teljesen átérzik a probléma súlyát.
A kormányzati megszólalások is rendre azzal indulnak, hogy az aktuális nyilatkozó a lehető legteljesebb mértékben osztozik az aggodalmakban és higgyük el, mindenki tisztább levegőre, természetre, vizekre, élhetőbb környezetre vágyik. Maga Orbán e tárgyban szinte kizárólag azt ismételgeti: Paks 2 - néhány találomra előhúzott „szakmai” érv mellett. A legcinikusabb szerepet kétségkívül Áder János vállalta magára, aki köztársasági elnökként úgy sorolja úton-útfélen a klímakatasztrófáról szóló legnagyobb közhelyeket, hogy még véletlenül se kerüljön ellentmondásba az erre érzéketlen, illetve ezzel élesen szembehelyezkedő Orbán-kabinettel. Olyannyira, hogy az uniós egység megpuccsolása után egyszerűen felsorolta a Fidesz-propaganda értékelhetetlen "szakmai" érveit.
Az uniós kudarc óta a kormány részéről az a – többi renitens miniszterelnöktől átvett – érv került előtérbe, hogy mire ez a nagy sietség, amikor 2050-ről beszélünk. (Csak jelzem, 2050 pont olyan távoli, mint a rendszerváltás, amely számos célját finoman szólva máig nem érte el. Az idő tehát igenis sürget.)
Mindenesetre remélem, a 2050-es történelemkönyvek – ha akkor még lesznek olyanok – Orbán Viktorról megemlítik: ő volt az, aki 31 évvel azelőtt az unió közös klíma-erőfeszítéseit több pénzt kérve fúrta meg.
