Az Osztálykép alapvetően ifjúsági regény, amely számos témát ölel magában. Ön műfajilag hogyan definiálná, LMBTQ regényként?
Inkább azt mondanám, a sok zsáner közül ez az egyik. A történet elsősorban a gyászról és az önelfogadásról szól, csak egy része az LMBTQ. A gyászfeldolgozás során az egyik főszereplő, Levente megnyílik a társainak, egyre asszertívabbá válik, és a saját nemi identitása kapcsán is őszintébb lesz. Emellett pedig van egy másik erős karakter, aki szintén az önkeresés útján áll: Ákos, aki egy elfogadó család tagja, de eközben van egy mérgező, bántalmazó párkapcsolata. Ő szintén önmaga elfogadásával tud egy másik párkapcsolatba lépni, ezáltal emelődik be igazán az LMBTQ irányvonal.
Látott olyan példákat, amelyeket határozottan szeretett volna megjeleníteni vagy elhagyni a regényben?
Szerintem most már nem csupán angolszász, hanem több magyar könyv is megjelent ebben a témában. Sokat köszönhetek, egy új nézőpontot Nádasdy Ádám A vastagbőrű mimóza című művének, de sok más magyar szerző is egyre bátrabban ír és gondolkodik az LMBTQ-ról. Én elsősorban azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy egy mérgező kapcsolatból hogyan lehet felépülni. Szerintem az is egy gyászfolyamat, amikor egy kapcsolatot megsiratunk, és próbálunk a saját önbecsülésünkkel együtt egy új kapcsolatot felépíteni.
A homoszexuálisokat gyakran kívülről érő támadások vagy az iskolai megszégyenítés, a bullying csupán kis mértékben jelenik meg a regényben, holott sajnos ez meglehetősen gyakori.
A bullying-szál a „harmadik fél”, Dávid részéről jelenik meg, akinek van egy erős családi háttere, amiatt lesz olyan, amilyen. Illetve annyit látunk még, hogy Levente volt korábban egy fordított bullying áldozata: gyakran maguk az elkövetők is otthoni mintákat követnek vagy a saját sérüléseik hatnak rájuk. Viszont az szándékos volt, hogy Levente közvetlen környezete, a baráti köre elfogadó; az egy mikrotársadalom, ahol fontos a megnyílás. Miközben írtam a történetet, előttem voltak például a homoszexualitással foglalkozó filmek, amiknek – bár fontos üzeneteket hordoznak –, sokszor azt éreztem, mintha csak egy végük lehetne, a homoszexuális párkapcsolat vagy tragédiába, vagy boldogtalan végbe torkollik. Én ezzel szemben szerettem volna egy boldog befejezést. Talán ez a legfontosabb üzenet: igenis mindenki megérdemli a szerelmet.
A gyász, az önelfogadás, és a homoszexualitás hasonlóan fontos kérdések a regényben. Gyakorló pedagógusként hogy látja, mennyire nyitottak a fiatalok ezekre a témákra?
Szeretném azt hinni, hogy már ezekről a dolgokról is lehet beszélni. Azt tapasztalom, hogy a gyerekek érdeklődőek, akár akkor is, ha a szexuális irányultságról van szó. Sokkal több inger éri őket, több csatorna van, ahol bizonyos tartalmakat látnak. Fontos lenne ezekről a kérdésekről értően beszélni, ahelyett, hogy takargatnánk, vagy megbélyegeznénk egymást. Pedagógusként is érdekes azt látni, hogy az ember akarva akaratlanul stigmatizál. Ez egyfajta én-védés is. Ami ismeretlen, attól tartunk, miközben hogyha elbeszélgetünk valakivel, hamar kiderülhet, amellett, hogy aszexuális, biszexuális vagy transznemű, rengeteg kincset hordoz magában. Bár a kategóriák alapvetően segítik a tájékozódásunkat, nem szabad elfelejteni, hogy emberi háttér is van mögöttük, a szociális környezet, az egyén maga. Könnyen el tudjuk kaszálni az embert a nemi identitása miatt, holott lehet, tehetséges a zenében, vagy jó vezető, bárhol megállja a helyét, és kompetens ember. Miért a szexuális irányultsága az, ami mégis mérvadó?
Az elmúlt időszakban több ilyen témájú regény és film is megjelent meglehetős sikerrel, a Szólíts a neveden, a Kszi, Simon, a Cameron Post rossz nevelése, vagy az Eltörölt fiú csak néhány ezek közül.
Ezek a filmek, könyvek tényleg a köztudatban forognak, foglalkoztatják a gyerekeket és a fiatal felnőtteket. Azt látom, hogy egyre nyitottabbak, sokkal bátrabban kérdeznek, akár egy szexuális felvilágosításnál azonos neműek kapcsolatára vonatkozóan is. Érdekes, ahogy ezek a kategóriák a filmes világban mozognak. Szerintem az egy nagy mérföldkő, ha egy mainstream filmbe, például egy Marvel-univerzumba bekerül egy nyíltan homoszexuális vagy transzszexuális karakter. De a Star Trek: Mindenen túl filmben is megjelenik egy homoszexuális szereplő: Sulut úgy mutatják be, mint egy kompetens karaktert, aki amellett meleg is; egy másik férfival együtt nevel egy kislányt.
Kérdés, mit szólna ehhez Kövér László, az országgyűlés elnöke, aki nemrégiben úgy fogalmazott, egy normális homoszexuális nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak.
Nagyon befolyásolja a társadalmunkat, hogy milyen a politika. Viszont fontosnak tartom, hogy ennek ellenére is beszéljünk ezekről a tartalmakról. Ha csak egy csatorna van, aki megmondja mit gondolj – ez lehet politikus, családtag vagy bárki –, az sosem jó. Mert ki ő, hogy megmondja? Ki ő, hogy úgy gondolja, egy elvált szülő vagy egy homoszexuális pár nem család? Miért ne lehetnénk egyenrangúak? Nem értem magát a kérdést sem. Nehéz az ellen harcolni, ha valaki kihelyezi magát és úgy alkot véleményt.
Hogyan lehet harcolni ellene?
Azt gondolom, a művészet az egyik leghatékonyabb eszköz, hogy képviseljük azt, amiben hiszünk. Szerintem bárki tud tenni azért, hogy elfogadóbbá váljon a környezete. Én azt tanultam, az embernek elsősorban magával van feladata, magát kell fejlesztenie, és ahogy tanul önmagáról, úgy a környezetére is képes hatni. Pedagógusként is azt látom, hogy fontos a példamutatás. Az iskola is egy mikrotársadalom, hatalmas jelentősége van annak, hogy ott miről van szó, miről tudunk beszélni. A regény – ami kerülhet egy középiskolás diák, tanár, vagy bárki kezébe – szintén fontos üzenetet hordoz a kérdésfelvetésekkel.
Míg azonban azt látjuk, hogy a világ egyes részein teljesen természetes az LMBTQ közösség tagjának lenni, addig hazánkban még mindig felvetődhetnek olyan vélemények, mint a Mi Hazánk Mozgalom részéről, akik szerint a Pride résztvevői nem a homoszexuálisok mellett, hanem a család és a tradícionális értékek ellen demonstrálnak. Mintha egy kettéosztott világban élnénk, ahol mikrokörnyezet áll mikrokörnyezettel szemben.
Én a tudásban és az ismeretben hiszek. Jó, amíg el tudjuk oszlatni a félreértéseket, minthogy egyszerűen hallgatunk, vagy a szőnyeg alá söpörjük azokat. Gyakran úgy érzem, mintha a szülők, pedagógusok és a gyerekek más-más táborba tartoznának, és a pedagógus mediátor szerepbe kerül a szülők és a gyerekek között. Valóban erős lehet, hogy mit hoz valaki otthonról, de én abban bízom, a saját példánkon vagy személyes beszélgetéseken keresztül talán meg tudunk nyílni egymásnak. Ehhez sok munka kell; az előítéletek mélyen gyökereznek, és a falak csak az odafordulással és a kommunikáció erejével dőlhetnek le.
