Mióta reménykedem már egy jó kis emlékezetkiesésben! És nem is akármilyenben. Kissé szelektívnek kellene lennie: el kellene felejtenem, hogy valaha is szövegeket írtam, az olvasmányélményeimet viszont nem. Így végre elfogulatlanság nélkül tudnám megítélni, hogy milyen regényt írtam.
Vajon átmenne-e azon a szigorú szűrőn, amelyet oly hatékonyan alkalmazok kortárson és klasszikuson, amikor kérlelhetetlenül sorolok be bármit a fércművek vagy a felkavaró alkotások közé, néha ellentmondva kánonnak és divatnak, vagy netán a középszerűségen és a hiábavalóságon merengek.
Magamat ugyanis nem tudom olvasni. Az euforikus szakaszban (amikor épp elkészül a regény vagy kijön a nyomdából a könyv) csupa lelkesedéssel falom a sorokat, csettintgetek és a vállamat veregetem, aztán jön a letargia, a kétségbeesés, végül a düh, amikor már a legtöbb mondatot kidobnám a kukába, és csak a hófehér lappal lennék elégedett. Mi a francnak kellett ezt megírni? Hiszen nem a főbűnök közül való egy teljesen felesleges művel duzzasztani a felesleges könyvek tengerárját. És mivel, hol cuppanós közelségben, hol utcányi távolságból, mintha csak gyanúsan ólálkodó idegen lenne, szemlélem a saját műveimet, ki vagyok szolgáltatva a véleményeknek. Barátnak és látszólagos barátnak, füllentőnek és őszintének, tudálékosnak és felszínesnek, könyvmolynak és az olvasástól idegenkedőnek. Meghallgatni, hogy zseniális a zárlat, bűn rossz a befejezés, bármikor ki lehet húzni belőle ötven oldalt, jó lett volna bővebben megírni azt a részt, megölni vagy életben tartani a főhőst, és így tovább a végtelenségig. Az emlékezetkieséssel viszont egyetlen és fontos véleményre szűkülne minden. Mintha az amnéziából magához térő Úr kissé zavartan, ám annál élesebb tekintettel nézne végig a világon. Hirtelen felmérné a slendrián megoldásokat, feltűnnének az elnagyolt fordulatok, mint ahogy a sikeresebb részek is: az ember talán gáz, de a szöcskébe nem lehet belekötni. A jégeső rendben, de a naplemente túl giccses, jobb lett volna, ha hirtelen lesz sötét, mint amikor lekapcsolják a villanyt. És akkor lehetne tenni némi finom korrekciót. Kiigazítani itt-ott a teremtést. Húzni vagy épp bővíteni.
Végre tudnám, hogy hol tartok. Nem zavarnának sem a túlértékeléssel járó rohamok, sem a búskomor kisebbítés, amikor akár magamra is tetováltatnám önnön ítéletem: hozzám képest Szabolcska Mihályt is úttörő és mély alkotónak látom. Végre az engem megillető helyre tehetném magam a saját könyvespolcomon. Villon vagy a Szabad-ötletek jegyzéke mellé. Ismeretlen szerző zsengéi közé szorítva a legfelső polcon. Mert most hol tüntetően elől hagyom őket, hol poros sarkokba száműzöm. És ekkor, a megvilágosodás nehéz vagy mámoros pillanatában, végre a másik mániámat is kiélhetném. Az így nyert tisztánlátással máris megírhatnám a nekrológom. (Évről évre frissíthetném majd, persze újabb művek esetén újabb amnézia kellene: nem könnyű meló az elfogulatlanság.)
Az ilyesmit ugyanis nem jó rossz kezekre bízni. Ahogy az álmoskönyv mondja: nem csak az a rossz, amikor nem a megfelelő ember szid kéjesen, hanem az is, ha nem a megfelelő dicsér. Tán az utóbbi még kínosabb. Szóval az a tiszta, ha az ember ezt is saját maga végzi el. Nem hagyja a dagadt ruhát másra. Pontosan, mellőzve a szívélyes tiszteletköröket, némi humorral, és persze mély megrendültséggel. Sokkal nyugodtabb lennék odalent egy ilyen nekrológgal, bár elég nehezen képzelem el a szorongó holtakat.
Addig is marad mások olvasása. Az örök remény és a pillanatnyi csalódás. A munka. Mert az igazi olvasás soha nem vegytiszta szórakozás, illetve úgy szórakozás, hogy közben meló is. Mostanában folyton Kafka levele jár az eszemben, amelyben azt írja a barátjának, hogy az igazi könyv odasóz a fejünkre, hogy ébredjünk. Szóval el kell viselni ezt az ütést. Állni, mint egy bokszolónak. Végül már örülni a pofonoknak.
Állni az Orgia, az Egy piaci nap vagy a Nincstelenek záporozó, vagy a folyton újraolvasott Sinistra körzet és A mi utcánk furmányos balhorgait. Az ébredés kiszolgáltatott pillanatait, amikor a világ nem a kozmetikázott arcát fordítja felénk. És persze habozás nélkül félretenni (sőt, ha lehet, meg sem venni) az altatásban utazókat, amelyek csak az éber kómában lézengő olvasót viselik el. Amely simogat, és a kegyeinket keresi, hogy mi is visszasimogassuk a szeretethiányos szerzőt. Hiúság találjon hiúságra. Divat a divatra.
Láng Zsolt mondta egyszer, hogy az író igazából olyan, mint a jó horgász: már az akasztás pillanatában meg tudja mondani, hogy mekkora halat fogott. Vagyis már az ötlet kirajzolja a leendő regény súlyát. Az ütés erejét. Belőlem ez a horgász vagy elveszett, vagy valamilyen ügyes kofa lépett a helyére, aki szeret alkudozni. Egyszer megkérdeztem egy orvos barátomat, hogy vajon elő lehet-e idézni mesterségesen az emlékezetkiesést (kitörölni a kofát). Úgy röhögött, hogy majdnem megfulladt. Aztán végül csak annyit mondott, hogy ha ez üzemszerűen működne, akkor ez lenne a világ legnagyobb biznisze. Hiszen hányszor kezdhetnénk valóban újra az elégedett ügyfelek az életüket?
Azon meg se lepődtem, hogy egy könyvet sem láttam a sterilen ragyogó lakásában.
