Az ezredforduló után epikus verseskötettel, majd lírai prózakötettel jelentkezett. Írt filmforgatókönyvet, operafilm-librettót, majd mintegy tíz évre eltűnt az irodalmi nyilvánosság elől. Miért?
Lehet, a személyiségszerkezetemből adódó oka is volt ennek, bár akkor nem volt bennem olyan szándék, hogy visszavonuljak. Halálosan komolyan gondoltam ugyan az első kötetem, a Harcos Bálint Összes címét, de az nem azt jelentette, hogy ez valakinek, úgymond, az összes műve volna. Egyfajta totalitást képzeltem mögé: mit jelent valakinek az összes lehetősége, mi az önmaga összese? Fontos volt ebben az önfelszámolódás: ha valaki totálissá növeli, természeti jelenséggé terjeszti ki magát, akkor meg is szűnik. E könyv végén jelenik meg a Naiv Növény szókapcsolat, amely a második könyv címe lett: e két kötet ugyanazt a kérdést célozza meg. Aztán mégis visszavonultam: elég mélyen meghasonlottam az irodalmi élettel, majd beköszöntött az alkotói válság, és nem publikáltam többet.
Egy sort sem írt a tíz év alatt?
De, folyamatosan írtam. Csak minden szétesett a kezem között, nem tudott művé válni. Három regényt kezdtem el, de különböző készültségi szinteken mind felrobbant. Egy-két kötetnyi verset biztosan írtam. Ezeket a verseket visszaolvasva igazoltnak látom, hogy nem kerültek kötetbe. Hibátlanul megírt szövegek, de alkotóilag a kiúttalanság dokumentumai. Néhány éve újraolvastam az egészen korai írásaimat. Döbbenten láttam: van itt egy tizenhét-nyolc éves fiú, aki nem engedi, hogy az életvalóságbeli eseményei átkerüljenek a szövegekbe, és elvont, absztrakt képek mögé rejti magát. Csak egyvalaki tudta a szövegeimben ezt a falat áttörni: életem legprimerebb, brutális élményadója, az anyám. A Naiv Növény utáni hosszú szilenciumból aztán a kisfiam és a kislányom születése húzott ki: elkezdtem nekik írni. A gyerekirodalom végül eljuttatott addig a szabadságig, hogy tudjak igazán írni, és a szövegeimet végre kiadjam a kezemből.
A Dorka és az elgurult gomb már a tizenharmadik a gyerekkönyvek sorában. Ha a Naiv Növény világát összehasonlítjuk a Szofi-könyvekkel, mintha két külön pályát látnánk.
Elfogadom, ha valaki ezt így gondolja. Én látom a kettő közös gyökerét, de a két sziget közötti tengert egyelőre nem tudom feltölteni. Valószínűleg ez lesz életem egyik nagy kihívása. Vannak zavarba ejtő alkotók, akik alvajáró biztonsággal tudták ezt megvalósítani: a klasszikusok közül Mozart, Cervantes, Shakespeare, Puskin, de a maiak között is vannak, akik képesek erre. Ezt a varázslatot azonban csak kevesen tudják megcsinálni, hogy a művükből egyszerre szülessen meg könyvtárnyi elemzés, doktori értekezés és egy egyszerű mesetörténet. A gyerekirodalomból Astrid Lindgren, René Goscinny, Csukás István vagy Weöres Sándor nevét mindenképp megemlíteném: lenyűgöz, hogy az írásaik nem avulnak, frissek tudnak maradni.
Hangsúlyosan gyerekirodalomról beszél, nem mesekönyvekről.
A mese mindig narratív, a gyerekkönyv ennél sokkal szabadabb kategória. A gyerekirodalomban egyébként ugyanazt a mintázatot láthatjuk, mint a felnőtteknek szólóban: a művek nyolcvan-kilencven százaléka bóvli, egy-két százaléka pedig zseniális. Én nagy örömmel próbálom ki magamat többféle műfajban: írtam már verses lapozót, A csupaszín oroszlánt, meseregényt, a Petya és Tulipánt vagy verses mesét,
A boszorkánycicát és A Tigris és a Motyót. A Szofi-könyvek műfaját már nehezebb meghatározni. Az elalvás, az átlépés misztériumát körüljáró Dorka és az elgurult gomb megint más: három hosszabb, klasszikusabb mesét tartalmaz.
Történeteinek főhősei többnyire lányok. Miért?
Ez nem direkt törekvés a részemről: egyszerűen nagyon szurkolok a kislányoknak. A Pozsonyi Pagony kiadó még akkor csapott le az első Szofi-történetre, amikor a girl power trendje még nem ívelt föl nálunk. Miért is ne lehetne egy kislány szuperhős? Ma már megszokott, ismert Magyarországon ez az igény: én még a kislányomból indultam ki – ő Szofi és Dorka is –, nem egy hullámot akartam meglovagolni. De a kisfiam is több hősömnek – Petyának, Mirkónak – volt a modellje.
Mi az, ami bekerülhet egy gyerekkönyvbe?
Az volna a legfontosabb, hogy a gyerekekből induljunk ki. Mindig ott torzul el valami, ha mi felnőttként próbálunk – leereszkedve, felső perspektívából – a gyerekek világába belépni. Ne gügyögjünk nekik, ne legyünk didaktikusak, ne kényszerítsük rájuk azt a világot, ami nem az övék. Komolyan kell vennünk őket. Ők sokkal szabadabbak, merészebbek, féktelenebbek. Teremtően anarchisták. Belépni a világukba – ez nem megy másként: meg kell találnunk azt a gyereket, aki mi voltunk egykor. Át kell verekednünk magunkat az idő bozótján, vissza, és fülelnünk kell a gyerekek szavára. Ha több időt töltünk velük, megnyílnak nekünk, és sok olyan dologba fognak beavatni minket, amire nem is számítanánk. Nemcsak az izomzatuk, a gondolkodásuk is hajlékony. Fantasztikus képzettársításaik vannak, nem is tudják, nem is veszik észre, csak szórják őket, mint a kincseket. A gyerekek világa, a gyereknyelv, a költészet, az álom, az őrület, a szerelmi mámor édestestvérek: mindegyik nagyon közel van a létezés forrásvidékéhez. Ahol a jelek és a jelentések nem olyan kötöttek, mint a mi sivár, felnőtt világunkban, hanem szabadon ringanak. Sajnos ez a láva később megszilárdul. Egy életkor után a gyerekek is elkezdenek csüggesztően realisták lenni, és elkezdik az egykori „varázslataikat” értelmetlennek látni.
A gyerekek rengeteg mindenről bátran és könnyedén tudnak beszélni.
Igen, és valójában mi vagyunk azok szülőként, tanárként, akik szorongunk, mert nem tudjuk, pontosan mennyit bízhatunk rájuk. Magam is megtapasztaltam, egy felnőtt világa mennyire merev a gyerekekéhez képest. Ha megjelenik egy új Szofi, a kislányom mindig büszkén beviszi az óvodába. Egyszer egy ilyen napon épp guggolva öltöztettem őt, amikor a nagy térelválasztó mögül meghallottam az egyik ovis társát: anyu, megjelent az új Szofi, vedd meg nekem! Mire a válasz: dehogy veszem meg, te fiú vagy! Különös: mintha a gyerekkönyvek fiú főhőse mindig uniszex lenne, a lány főhős viszont hangsúlyosan csak lány. Magyarországon jóval kevésbé vesznek meg olyan könyvet fiúknak, amelynek lány a főhőse, míg ez fordítva nem igaz. Attól nem félnek, hogy egy lány elfiúsodik, de attól, hogy egy fiú ellányosodik, igen. Mégis, miért félünk? A kisfiúk nem látnak az utcán lányt? Ők ugyanúgy szereplői az életüknek, mint bárki más.
