Van abban valami nagyon visszás, amikor a kényelmes fotelből dokumentumfilmeken nézzük a pusztulás szélén álló orrszarvúkat és jegesmedvéket – vélekedik Mátyási Péter, az olyan ember által elkülönített és uralt terek kapcsán, amelyet Green box című kiállításán keresztül egyszerre modellez és kifiguráz. A Molnár Ani Galéria első terében kialakított, üvegházhoz hasonló, polikarbonát lemezek mögé zárt nagyméretű akvarellképek által határolt terület az uralkodó pozícióból puszta megfigyelővé teszi a tárlat közönségét, rákérdezve ember és természet hierarchikus, leginkább kizsigerelő viszonyára.
A képek hazánk egyes védett és ritka növényfajainak utolsó megmaradt élőhelyeit, mocsár- és lápvidékeket ábrázolnak. Ezek a területek a felszíni- és talajvíz természetes és mesterséges lecsapolása következtében mára egykori méretük három százalékára zsugorodtak össze, ami az ott élő fokozott védelem alatt álló fajok kihalásának veszélyével is fenyeget. A tárlat folytonos pozícióváltásokra készteti a látogatót: az üregkamrás polikarbonát lemez miatt a képek egészen közelről nézve szétesnek, pusztán távolabbról állnak össze, ezáltal egyfajta ablakként funkcionálnak, amelyből a kinti természetre látunk rá. Az alkotó beszámolt róla, eredetileg a Magyarországon kipusztult fajokról akart képsorozatot csinálni – amit a galéria második helységében láthatunk is –, a növények élőhelyeinek megjelenítése szükségszerűen ehhez a gondolathoz társult.
A kiállítás talán legmeghatározóbb elemei valóban azok a „növényportrék”, amelyeken keresztül az alkotó ember és természet kapcsolatát feje tetejére állítja, s a növényeket nem kevés iróniával humanizálva mutatja be. Bár a művészettörténet során sok virágcsendélettel találkozhatunk, az ovális keretek közé helyezett portré mégis leginkább az ember számára kitalált műfaj – emelte ki Mátyási Péter –, ugyanakkor felvetődik: miért ne lehetne növényeket is ilyen módon megjeleníteni? A családi portréfalakhoz hasonló módon, kisebb-nagyobb keretbe foglalva, szépia és fekete-fehér hatású színekben jelennek meg a Vörös lista, azaz a kihalással veszélyeztetett, vagy már kipusztult hazai növények jegyzéke alapján készített képmások. Az idilli keretezettség, és annak gondolata, hogy ezeket a növényeket szinte már csak képen láthatjuk, a polikarbonát lemez-képekből álló munkákhoz hasonlóan szintén elidegenítő hatást kelt.
Az esztétizálás, és az uralkodó pozíció örökös fenntartásának kérdései is megjelennek a galéria terében. Míg a portrék mellett egy szintén keretbe helyezett egyszerű gyomot állított ki az alkotó, addig az első térben egy bedobozolt, összevágott ágakból megépített installáció foglal helyet. Mindkét munka különleges színspektrumú növénynevelő fényekkel van megvilágítva, ezzel az üvegházakban működtetett eljárásokra is utalva, és fricskát mutatva: nekünk, embereknek is vannak határaink.
A többszörösen összetett munkák elsőre zavarba ejtőek – kipusztult növények egy galéria terében? Ám ez a zavar egyre csak fokozódik. Az ismerősnek tűnő aprócska mezei virágok, amelyeket mostanra a kipusztulás szélére sodortunk, piciben modellezi mindazt, amit az otthonunkkal teszünk. Bár Mátyási Péter szerint sem a képzőművészek kezében van a megoldás a problémáinkra, de a figyelemfelhívásra ez a rákérdezés is alkalmas lehet. A kiállítás nem kínál szórakoztató élményt az egész családnak, de olyan perspektívából mutatja be ember és természet viszonyát, ami talán ráébreszt minket arra, hogy nem egyedül vagyunk ezen a bolygón. Még ha sokkal könnyebb is így képzelni.
