Tiborral a Kormányhivatal előtt találkozunk, néhány száz méterre innen, a hídon túl kezdődik a Duranda. Az elején, szép kertvárosi környezetben áll a Jelenlét Ház, hat éve alapította a Máltai Szeretetszolgálat egy országos hálózat részeként. Ügyes a helyválasztás: kint is vannak meg bent is. Nem a sűrűben, de a Duranda legtávolabbi pontjától is mindössze tízpercnyire. A máltaiak adnak helyet a városi drogprevenciós program egyes elemeinek is.
Nagy a sürgés-forgás a Házban, este közös bográcsozás lesz. Működik itt baba-mama klub, játszóház, vannak tanodajellegű foglalkozások, és az udvarban egy konténer, ahol zuhanyozni, illetve mosni lehet, mert a durandai házak egy részében se áram, se víz nincs. „Eleinte szégyelltek idejárni az emberek, de idővel rákaptak. A mosáshoz most már előre be kell jelentkezni, annyian jönnek, és csak két mosógépünk van” – meséli Fazekas Mara, a Ház vezetője. Kisvártatva hozzáteszi, hogy a kezdetekkor igényfelmérést készítettek, amely világosan megmutatta, hogy az itteni fiatalok számára a legnagyobb veszélyt a függőségek jelentik, a drog-, az alkohol-, a játék- és a kütyüszenvedély. A válaszolók azt is megfogalmazták, hogy a problémáikkal nem tudnak kihez fordulni. Mara tehát úgy gondolja, hogy munkájuk lényege nem a különféle szolgáltatásokban rejlik, hanem abban, hogy mindig kéznél vannak, bárki, bármikor, bármivel megkeresheti őket. „Az alkoholizmusra csak legyintünk, ez nálunk közmegegyezés. A drogról leszedi a keresztvizet mindenki, aki teheti, a szakemberek többsége pedig szankciókban gondolkozik. Akkor dolgozunk jól, ha a programjainkkal minél több embert be tudunk vonzani, ha elterjed a hírünk a városban, és sikerül szemléletváltást elérni a fiatalok, az őket nevelő családok vagy a szakemberek körében” – egészíti ki Mara szavait Illés Veronika, a városban zajló drogprevenciós projekt szakmai vezetője.
Béres Tibor szociológus gyöngyösi illetőségű, főállásban az Autonómia Alapítvány munkatársa. A szervezet egyik fő működési területe a romaintegráció, de Tibor most a város megbízásából dolgozik a Durandán. Szerencsés együttállásnak tartja, hogy Gyöngyös sikeresen pályázott az uniós pénzre, a Málta helyet biztosított a programoknak, a helybeli szakembergárda pedig nem csupán fogadókész, egyenesen lelkes. „A miénk rendhagyó projekt. Nem tiltunk, nem mondjuk senkinek, hogy ne fogyasszon ezt vagy azt. A módszerünk egyszerű: boldog órákat, pozitív élményeket próbálunk adni a fiataloknak. Ha felfedezik, hogy történhet velük jó is, igényelni fogják ezt. Márciusban kezdtünk, folyamatosan bővítjük a programok körét, kirándulunk, nyáron kajaktáborba megyünk. Közösséget építünk, mert ezek a gyerekek a szegregáció rabjai. Szegregátumban élnek, szegregáltan oktatják őket, és soha sehol nem tapasztalnak sikert. Mi arra törekszünk, hogy megéljék a sikert, csinálják azt, amit szeretnének, énekeljenek, írjanak maguknak dalszöveget, rajzoljanak képregényt vagy készítsenek filmet az életükről. Az a cél, hogy nőjön az önbizalmuk, higgyék el, hogy ha akarnak, tehetnek önmagukért.”
Ül közöttünk egy jó arcú, bermudás, papucsos fiatalember. Ő Répás János, a „belső ember”, hivatalos megnevezése: tapasztalati szakértő. Szerepe fontos, sőt elengedhetetlen. A szegregátumokban végzett munkához mindig kell ugyanis valaki, aki ismeri a helyi viszonyokat és megbízik benne a közösség, egyszersmind a szakemberek számára is hiteles. János nagyot lépett előre a rábízott funkcióval. Azért esett rá a választás, mert nagy energiát fektetett a tanulásba. „Sokat köszönhetek Maráéknak, ők készítettek fel a szakközépiskolai érettségire is. Amikor kitaláltam, hogy jogosítványt szerzek, megtanították nekem a KRESZ-t, és arra is jutott idejük, hogy gyakorolják velem a vezetést. Eleinte győzködni kellett a telepieket, mára ideszoktak, mert mindig mindenkinek nyitva áll az ajtó, amire nagy szükség van” – mondja.
Megtudom, hogy a családja az ő gyerekkorában költözött a Durandába, ami akkoriban tiszta, rendezett városrész volt, virágos kertekkel, és a helybeliek a patakban mosták a ruhákat. Most kóbor kutyák, patkányok rohangálnak mindenhol, a patak büdös, mert szemetet dobálnak bele. Ide nem jön be postás, betegszállító, mentő, a rendőr is csak akkor, ha nagyon muszáj. Ők azért maradnak, mert két kicsi gyereket nevelnek, a rokonaik itt élnek, és a kitöréshez pénz kell, sok pénz. Megsúgja azt is, hogy egyszer, a távoli jövőben szociális munkás szeretne lenni.
Mindenki jó valamiben
„Ha fotózni akarsz, előbb kérdezd meg, szabad-e; ne haverkodj, óvatosan közelíts, mert sok a beteg, agresszív ember; tegeződj, a magázás nekik túl hivatalos; nem jó, ha túl közel mész hozzájuk, attól úgy érzik, erőszakos vagy” – foglalja össze a szabályokat János. Aztán begyűrjük magunkat a kocsijába, elöl én, hátul a család. Hamarosan elfogy az aszfalt, János óvatosan vezet, mégis kátyúból kátyúba huppanunk. Száraz időben könnyebb itt közlekedni, de hetek óta esik, tengelyig ér a sár, gödör gödör hátán, és mindegyik színültig tele van vízzel. Ha valaki az enyészetet akarja megörökíteni, a Duranda ideális helyszín. Félig vagy egészen leomlott házak mindenütt, lassan visszahódítja őket a természet, ablakukból ecetfa nő ki, a romokon csalánerdő virít. Lomokból összetákolt kalyibák és égig érő szeméthegyek. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a nyomortelep gyönyörű környezetben fekszik, madárcsicsergés tölti be, dombok ölelik körbe – szürreális a látvány. Minden mozdulatlan, sehol egy ember, ám a semmiből hirtelen suhancok gyűlnek körénk. Egymás szavába vágva ecsetelik, hogyan vezették meg a helyi „Schwarzeneggerek” Morvai Krisztinát. Az akkori EP-képviselő 2011 őszén látogatott el a Durandába, ahol kigyúrt srácok bemesélték neki, hogy a Durandában kannibálok laknak, egy szál füves cigiért embert ölnek, a purdék döglött macskát és patkányt esznek. Morvai videofilmet forgatott, nyílt levelet írt, azonnali intézkedést követelve – ezen röhögött fél Gyöngyös. A szomszéd utcában balkáni feeling tör rám. Roskatag fűzfa fotelban idős bácsi pöfékel, lányok flangálnak feszülő cuccokban, a kitárt kapukban gyerekek hancúroznak. János buzgó házigazda – előkerít egy fiút, aki hajlandó szóba állni velünk. Története – durandai viszonylatban – nem különleges. Tizenhét lopás és kocsifeltörés van a rovásán, négy év hat hónapot kapott halmazati büntetésként, hamarosan bevonul a debreceni javítóintézetbe.
Mire a délután derekán visszaérünk a Jelenlét Házhoz, vásári színkavalkád és ricsaj tölti be az udvart. Tűz a nap, mindenki nekivetkőzött. Csinos, fiatal anyukák sétálnak föl s alá meztelen vállal, karjukon babát ringatva.
A Ház mindenese, a termetes, fehér bajszú Jocó bácsi a hatalmas bográcsot strázsálja, paprikás krumpli rotyog benne. Gyerekek hintáznak, csúszdáznak, homokoznak, kamaszok pingpongoznak. De a kedvenc a csocsó, mert onnan be lehet lesni a terembe, ahová szép sorjában érkeznek a lányok karénekre. Amikor elül a sugdolózás és vihogás, Tiboré az első szó joga. Lelki útravalóval szolgál: „Mindegyikőtök jó valamiben. Akárhová születsz, lehet belőled híres színésznő, táncos vagy modell. De nem kell reflektorfényben élni, nem kell híresnek lenni. Elég, ha jól csinálod, amit csinálsz, és ha szereted, akkor ez nem is nehéz” – sugallja olyan meggyőző erővel, hogy nincs ember, akit ne érintene meg. Molnár Ágnes énektanár légzőgyakorlatokkal és beénekléssel alapoz, és már kezdődhet is a népdaléneklés. Aztán Tibor bekapcsolja a CD-t, modern dallamokra váltanak, s a terembe lassacskán beszivárognak a kisgyerekes anyukák zenét hallgatni. Én meg arra gondolok, ezt a fél tucat ragyogó hajzuhatagú, csillogó szemű kislányt talán nem fogják tizennégy évesen „megkendőzni”. Mert a Durandában az a szokás, hogy ha valaki már nem szűz, piros kendőt kötnek a fejére, ezzel jelezve, hogy már asszony.
Miközben hazafelé autózunk, Tibor szavai járnak a fejemben. Azt mondta, egyszer kiszámolta, hogy az uniós csatlakozás óta évi száznégymilliárd forint érkezett az országba, amit romaintegrációra kellett volna fordítani. „Hol van ez pénz és hol van az eredménye? – tette fel a költői kérdést. – Zsákszámra öntik a milliókat különféle projektekbe, és időnként azt tapasztaljuk, nem marad nyoma annak, hogy az adott területen bármilyen fejlesztés történt. Köztudott, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a cigányok voltak. A Durandán is az utóbbi harminc évben alakult ki a most látható mélyszegénység és az ezzel járó viselkedésformák. Tagadhatatlan, hogy ezen a részen már a történelmi korokban is szegények, elsősorban napszámosok éltek, és soha nem volt a város jól fejlesztett része, de az, hogy ma itt tart, nagyrészt annak tudható be, hogy a romaintegráció mindig csak lózung volt, hiányzott mögüle az egységes politikai akarat. Mi, szakemberek a jelenlegi helyzetben csak annyit tehetünk, hogy mentjük, amit lehet: az embereket.”
