Fenyő Miksa írja Az elsodort ország című 1944-45-ös naplójegyzeteiben, hogy ’44. március 18-án az íróasztalán hagyta a Weiss Manfrédről készített tanulmányát – ami aztán a másnapi német megszállást és házkutatást követően örökre elveszett. Önre mégis hogyan talált rá a leszármazottak, a Weiss–Mauther–Kornfeld–Chorin családi konszern SS-szel kötött paktumának története, melynek révén a zsidó származású, az ország elitjéhez tartozó család, átadva minden ingó és ingatlanát, kimenekülhetett az országból Svájcba és Portugáliába?
A történet viszonylag közismert, én is régóta ismerem, annyira egyedi háborús-vészkorszakbeli eset, hogy óhatatlanul megragad az ember fejében. Olvastam Zsolt Béla és Fenyő Miksa vitáját is, mely mindjárt a háborút követően jelent meg a Haladás című lapban, a családi paktum morális dilemmáiról, vagy a történész Karsai Elek kitűnő tanulmányát, mely a szerződés részleteibe, számadataiba is bepillantást enged. Ahogy Chorin Ferenc lányának, Daisynek a dokumentumokkal alátámasztott visszaemlékezéseit az apjáról, vagy a Kornfeld-ágon Weiss Manfréd-dédunoka, Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című tényregényét, mely elsősorban a szülei, Szegedy-Maszák Aladár és Kornfeld Hanna szerelmi levelezésén és családi dokumentumokon alapul. És – mikor már több hónapja csak e témában olvastam – éppen ez idő tájt keresett meg Rózsa János rendező, hogy filmet szeretne forgatni a Chorin-féle alkuról, készítsünk hozzá filmtervet. Még több olvasás követte a felkérést – Széchenyi Ágnes történész kutatásainak rengeteget köszönhetek –, és kezdtem felfedezni, hogy mi keresnivalóm lehet nekem ebben a történetben íróként. Láttam már a regényhőssé avatható figurákat, valamint az elbeszélői helyzeteket. Jelesül, hogy a családtörténetet egy többes szám első személyű rokoni csoport, mintegy kórusként – „mi”-ként – mesélhetné el, ami mellett az általam kitalált figurák, a Weiss-lány Helén, a férje, Artúr és a szeretője, Lola kapnának egyéni szólamokat. Ez volt a döntő, a forma megtalálása!
A „szerelmi szál” akkor legalább annyira izgatta, mint a különféle morális-társadalmi dilemmákat felvető történelmi helyzet?
Mint említettem, ez egy közismert sztori, tehát az újramesélése nem mozgatott meg annyira, ahogy például az Egy piaci nap esetében, ahol a ’46-os kunmadarasi pogrom így talán visszatalált a társadalmi emlékezetbe. Ez esetben a társadalmi-történeti dimenzió inkább jó háttér, támaszték volt ahhoz, hogy egy ilyen gazdag rokonságot, a nézetek, értékrendek, figurák széles tablóját megpróbáljam megragadni, az izgalmas viszonyaikkal, előtörténeteikkel, egymáshoz való kapcsolódásaikkal. Mikor értenek egyet vagy vitáznak a lojalitás, az asszimiláció, a szövetségkeresés, a szembeszegülés, a kiegyezés vagy a helytállás dolgában? Vagy hogy mekkora irdatlan felelősséggel jár az ország elitjéhez tartozni, származástól függetlenül? És milyen veszélyekkel jár mindez, hiszen már régen tart a háború, de ez a konszern még mindig Hitlernek szállít, nincsenek felmondva a szerződések, semmilyen formában nem fejezik ki az egyet nem értésüket a történésekkel szemben, holott tudjuk, mit gondolnak – de az üzlet, az üzlet. Így kicsit bepillantást nyer az ember abba is, hogyan lehetett vonzónak látni a háborút, a németországi folyamatokat: a felpörgő gazdaságot, a lehetőségeket, a technikába, építkezésekbe, fejlesztésekbe való beruházásokat, a jóléti intézkedéseket. Melyek mögött a kényes ízlésűek persze észrevették a korporatív állam taszító és életveszélyt hordozó elemeit.
Szóval a szerelmi háromszög…?
Mégis, elsősorban azok az emberek izgattak jobban, akik regényhőseimmé válhattak: hogy mennyire tudok az egészen közeli testi-lelki fölépítésükben, észjárásukban, viszonyaikban otthonos lenni… Illetve kitalálni őket! Kitalálni – hiszen a történelmi tények és összefüggések mellett a regény eleve fikció –, hogyha egy ilyen nem mindennapi helyzetbe kerülnek, akkor hogyan történik a házasságtörés, mit gondolnak a gyereknevelésről, eszükbe jut-e ifjúkoruk Ady-imádata? Mit hagy maga mögött ez a nagypolgári arisztokrata társaság? Mire gondol vissza nosztalgiával? Merthogy akkor, a két háború között pezsgő szellemi élet zajlott, a minőségérzék és a minőségpártolás pedig jórészt együttjárt – aminek manapság nyomát sem látjuk.
A tervezett filmre még várni kell, ellenben tavaly november 23-án volt a premierje a Szegedi Nemzeti Színházban Az utolsó üzlet című, Lukáts Andor rendezte darabjának, mely szintén a paktumot és a házasságtörést helyezi a középpontba. Milyen viszonyban áll a színpadi mű a Hajó a ködben című regénnyel?
Már készült a regény, itt-ott felolvastam belőle részeket, amik alapján Spiró György, aki a szegedi színház művészeti tanácsadója, dramaturgja volt, felkért, hogy írjak belőle színpadi darabot. Örültem neki, mert így kísérletezhettem, mi működik, mi nem, úgy a párbeszédekkel, a jelenetekkel, a dramaturgiával – mindazzal, ami a regény megírásakor hasznomra lehet majd. Persze egy az egyben átvételekről nincs szó.
Az, hogy a „mi” kórusából és az egyes szólamok vagy akár a különféle visszaemlékezésekből idézett szövegek összhangzatából áll a regény, azt jelenti, hogy tulajdonképpen az olvasóra bízza a különféle dilemmák megítélését, az ítélkezést?
Nem szoktam bánni, ha a szerzői értékrend kiolvasható a műveimből. Az elsodort ország számomra alapmű, a regényben szereplők a vitáik során hol közelebb, hol messzebb állnak, már ahogy én elképzeltem, az általam is osztott Fenyő Miksa véleményétől. Ő valóban jó ismeretségben állt a családtagokkal, így megtettem szereplőnek, és ezért azok a kérdések is szóba kerülnek a regényben, amiket megírt a naplójában.
Épp neki mondja a regényben Kohner Artúr, hogy „ha itthon maradok, és ha túlélem, akkor biztosan el kell hogy meneküljek majd a hazámból. Mert képtelen leszek itt maradni, ahol honfitársaim ekkora tömegben és ilyen buzgón vették ki a részüket a legvisszataszítóbb bűncselekményekből”. A magyar zsidóság kiirtása a mai napig nincs kibeszélve a társadalom körében. Csupán politikai okai vannak ennek?
Rengeteg oka van. Amit hiányolunk, azt Fenyő Az elsodort országban példamutatóan végrehajtotta ’46-ban, majd az említett, Zsolt Bélával folytatott vitában szintén. Zsolt Béla felvetéseit gyorsan el is intézte a közvélemény annyival, hogy persze, zsidó üldöztetés, zsidó sérelmek, mindez a zsidóság vesztesége… nem érdekes. Aztán jött a svábok kitelepítése, amire egyedül Bibó hívta fel a figyelmet: hogy hát a zsidók deportálása után egy évvel hasonló módszerekkel, még ha nem is haláltáborokba, de az országból kiebrudalva, kollektív büntetnek egy népet. Pár memoár és tanulmány még, de aztán elfelejtődik pillanatok alatt a kérdés. Tehát hogy mi történt a második világháborúban, hogy mi volt a magyar elit, az értelmiség felelőssége minden idők legiszonyatosabb eseménysorozatában, hónapok alatt lekerül a napirendről, nem lesz megvitatva. Mintha mi sem történt volna. A koalíciós években a kommunistaveszély kérdése válik központivá, a rá következő diktatúra pedig nem kedvez a kérdéseknek. A nemzet és Közép-Európa szörnyű vidékének történelmi emlékezetét, az egészséges nemzeti lelkületet, a hagyományt és az értékeket, a borzasztót és a tévedést, a meggyónnivalót vagy a beismerést kívánó bűnök feldolgozását – nos, ezeket a dolgokat és folyamatokat szőnyeg alá söprik. Évtizedekre eltüntetik, elfojtják. Amikor aztán ’89-ben lekerül a fazékról a fedő, akkor meg előjönnek a legszomorúbb, legtorzabb és leggyalázatosabb hagyományokra mint új felismerésekre tekintő nézetek. Ami nem így történt volna, ha normális fejlődés keretében, nem pedig az elhallgatás égisze alatt zajlik mindez.
Nézzük azért a felelősség kérdését a zsidóság felől is! A Négy fal között című ostromnaplót író Heltai Jenőt – aki szintén Kohner Artúr barátja – idézi a regénye, aki amellett érvel, hogy nem az asszimiláció részlegessége, hanem éppen a túl jól sikerültsége okozza az ország problémáit. Mert a gazdag zsidók épp a hitvány magyar arisztokrácia mintájára váltak maguk is hitvánnyá, és éppúgy lenézték a szegény hittársaikat, ahogy a magyarok. „A zsidó bűnök mindenekelőtt magyar bűnök” – írja Heltai, írja ön.
Amit korábban az értelmiségiek, a szellemi és részben politikai elit felelősségéről mondtam, abba beleértem a zsidó származásúak felelősségét is. Akik akár szellemi restségből, óvatlanságból, rossz magatartási minták átvétele miatt, de engedtek a csábításnak, kifizetődőbbnek tartották a lepaktálást is adott esetben. Heltai ezt a nemtörődömséget ostorozza, tűzi tolla hegyére: hát miért gondolták, hogy ők kivételek, és az intézményesített faji szempont törvényeinek hatályain kívül esnek? Weissék nem estek, de abban kivételesek voltak, hogy a hatalmas vagyonuknak és a magas összeköttetéseiknek hála, kiválthatták magukat, elmenekülhettek, túlélhettek.
