Falusi majális, még a rég ránk maradottakból való, körhintával, céllövöldével, az anyjukat vattacukorért nyúzó gyerekekkel. Egy ilyen eseményen egyfajta metszetét kapjuk a helyi társadalomnak, elég csak csendesen leülni a sörsátor melletti padok egyikére, s onnan pásztázni a sodródó tömeget.
Az idősebb nők selyemdzsörzé kiskosztümben tipegnek, látszik, hogy szandáljuk új, vagy legalábbis tavaly ilyenkor vették fel utoljára. Műbőrből van, pár ezerért jutottak hozzá az ábécé előtt minden csütörtökön kirakodó testes úriembertől, akitől egyéb napokon a vizet felszívni sosem képes, tarka mintás konyharuhákat, meg a neonzöld műanyag kaspókat vásárolják.
Minden asszony frizurával teljes. Egyetlen hajtincs sem huncutkodik a homlokukon, frufrujuk már-már elvágólag vízszintes, csak a tupír emel rajta valamelyest. Az összefésült, formázott haj mögött a helyi fodrász rutinos mozdulatai rejtőznek, évek óta keveri ugyanazokat a színeket, s szárítja feszesre a hullámokat. Aki mégsem őt választja, hanem otthon egyedül boldogul, vagy épp a szomszédasszonyt hívja segítségül, annak fejteteje merevebb, mintha a csavarók még most is ott rejtőznének a hajrolnik alatt.
A férfiak erre a napra szintén kiöltöznek. Öltönyt persze nem vesznek fel, azt csak temetésre meg esküvőre tartogatják. Amúgy is meleg van, jó lesz a rövid ujjú fehér, vagy a fényre kissé felragyogó, fémes hatású fekete, esetleg sötétszürke ing, valamilyen erős színű nyakkendővel, lehetőleg nagy bogra kötve. Nadrágjuk koptatott farmer vagy kávébarna szövet, lábbelijük a nyitott szandál és zárt félcipő között mozgó átmeneti, amiből a lábujj nem kandikál ki, viszont a zokni színe tisztán látható.
Nem mennek karonfogva, bár azért akad olyan is, leginkább üzenet gyanánt a helyi közösségnek, amelyik viharos gyorsasággal kapja fel és ereszti tova a félrelépésekről, vagy akár csak az óvatos kikacsintásokról szóló pletykaszellőket. S még ritkábban, ha megszokták már az összekapaszkodást harminc, negyven év alatt. Többségük karja, keze azonban foglalt: egy-kétéves kis unokát ölelnek, vagy ha nagyobb, fognak kézen közösen. A gyerek is ünneplőben. Ha kislány, akkor fehér zokni bodorítja a vádliját, rajta is új cipő. Fején virágos kalap, lehetőleg az is masnival kötött, ruháján ezer fodor, selyemszalag, gyöngymező. Ha fiú, akkor fején pörge fekete kalap, nemzeti szín szalaggal. Vesznek nekik mézeskalács szívet vásárfiának, kis tükörrel a közepén.
A kettő közötti generáció – a fiatalok – mögöttük, le-lemaradozva hajdani iskolatársakkal, rágyújtva cigire velük, élvezve az ajándékul kapott rövid időt, amit mintha újra függetlenként tölthetnének. Ez azonban nem tart soká, hamarosan csatlakozniuk kell a családhoz, egységük mustrája most előrébb való mindennél. Hisz napokig téma lesz még a helyi agorán, ki és hogyan, miben és mennyiért, honnan és meddig, kivel és kivel nem, fenntartva némi izgalmat az újabb fontos eseményig, a nyár végi falusi búcsúig.