Először is a hír hallatán, aki ismerte őt, vagy az írásait, hosszú ideig a levegőért kapkod. Az egyik legaktívabb, leglendületesebb kortárs költőt, írót, drámaírót gyászoljuk. Tavaly a Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik válogatója volt. Bár már látta az előadásokat, Pécsen persze újranézte. Emlékszem az egyik legvitatottabb produkció szünetében találkoztunk. Rövidnadrágban, kissé csatakos ingben jött felém. Hogy tetszik? – kérdezte. Vágtam egy grimaszt, mire ő annyit mondott: „másodszor látom, szinte remegek, a zsigereimig hatol.” A kolozsvári Rosmersholm című előadásról volt szó, aztán még hosszan fejtegette, ez nem olyan, amit a Radnótiban, vagy a Katonában megszokhattunk. Ez más. Azt hiszem, már amennyire képes vagyok épp a gyász pillanatában megítélni, Térey bármilyen műfajban alkotott épp ezt a mást kereste. Más akart lenni és neki ez sikerült is. „Többnyire műszaki emberek, orvosok vagy – visszatekintve a századfordulóra – aranykalászos gazdák, debreceni cívisek és jászsági földművelők voltak az őseim.” Igen Debrecenből jött, onnan akart kitörni, ki is tört. Aztán már a negyvenes éveiben szelídült ez a dac, átváltott szelíd nosztalgiává. Műveiben megjelent a debreceniség, a zártság, a hajtóerő, a kíváncsiság és a megszállottság szimbólumaként. És most tragikus sorsa miatt is együtt lehet őt emlegetni Tar Sándorral, vagy Borbély Szilárddal, akik szintén Debrecenhez kötődtek.
Térey Jánosnak húsz évesen adták ki az első könyvét, aztán tíz év alatt követte vagy tíz. Valósággal berobbant az irodalmi életbe. És ha már előbb említettem, hogy más akart lenni, regényeit verses formában írta meg, mint ahogy drámái egy részénél is visszaköszönt ez a forma.
Legutolsó regénye a Káli holtak, egy színházi regény, a szerző szándékai szerint csípős szatíra, kíméletlen kritika. A színházi élet szereplőit tette meg főszereplőnek és benne a sajátos viszonyokat, az örvénylő érzelmeket, érzékenységeket és árulásokat. Talán a legtöbbet játszott színpadi műve az Asztalizene volt, melyet a Radnóti Színházban mutattak be először. A történet a kézezres évek elején egy budai étteremben játszódik. Értelmiségiek, kusza, egymásba kapaszkodó kötődésekkel. Ismerős karakterek, párkapcsolatok, szerelmek huszonegyedik századi furcsa körtánca. Sok folyóiratban publikált, sok mindent vállalt. Egyik meghatározó szerelme azt hiszem mégis a színház maradt. Ott volt a bemutatókon, imádta, ha megperzseli az, amit a színpadon lát. Talán egyik legfontosabb színpadi műve a Nibelung-lakópark volt, amely egy négyrészes drámaciklus, nem volt egyszerű játszani, de ez hozzátartozott a Térey jelenséghez. Szövegei nem adták magukat könnyen, de ha az olvasó átengedte saját magán és tudott vele menni a sajátos formákat és logikai zökkenéseket beleértve, akkor könnyen a rajongójává vált. Egy messze lezáratlan életművet hagyott itt váratlanul, nagyon sok tervvel és minden bizonnyal számtalan meglepetéssel a tarsolyába. Elrohant közülünk. Talán ő tudja csak, miért kellett ennyire gyorsan távoznia. Nekünk fájóan hiányozni fog. Ezért nem tehetünk mást, mint olvassuk őt, újra és újra.
