Jó ideje foglalkozik a német és a magyar kultúra közvetítésével: tizenkét évig irányította a budapesti Goethe Intézet kulturális részlegét, előtte majd ugyanennyi ideig a Pázmány germanisztika tanszékén tanított irodalmat. Mikor szeretett bele a németbe?
Egyetemista koromban kezdett el komolyabban érdekelni a dolog. Miután magyar- történelem szakos hallgatóként sokat foglalkoztam irodalommal és filozófiával, nyilvánvalóvá vált, hogy ezeken a területeken németnyelv-tudás nélkül a mi kultúrkörünkben nehezen boldogul az ember. Valamivel a rendszerváltás előtt aztán egy évet Nürnbergben au-pairkedhettem. Komoly kihívás volt, mert csak egy ki- és egy beutazásra kaptam vízumot, így hol Marienbadban, hol Prágában, hol Pozsonyban – a szomszédos szocialista országokban – találkoztam a családdal és a barátokkal. Hazatérvén gyorsan felvettem a német szakot, a doktorimat pedig már Tübingenben írtam közvetlenül a rendszerváltás után DAAD-ösztöndíjjal. A határral együtt a tudományos világ is megnyílt előttem. 1994-ben aztán elindult a Pázmányon a német szak, és Vizkelety tanár úr felkért, hogy tartsak szemináriumot a középkori német irodalomról szóló előadásához. Nagyon jó volt a légkör, ott ragadtam, és az újonnan alakult egyetemen a tanítás mellett olyan feladatokat kaptam, melyeket egy merevebb rendszerben huszonévesen aligha bíztak volna az emberre. Életem egyik leginspirálóbb időszaka volt.
A Collegium Hungaricum előző igazgatója, Kopek Gábor vezetése alatt a ház elsősorban művészeti rezidenciaként működött. Ön milyen tervvel érkezett Berlinbe?
Közvetlen elődeim, Kopek Gábor és Can Togay, művészek lévén, a kreatív alkotó folyamatokra fókuszálva alakították a CHB működését. Én máshonnan érkezem, ráadásul az intézet 1924 alapítása óta én vagyok az első női vezető az intézet élén. Ennek itt, Berlinben, ebben a nagyon nyitott városban van súlya. A napi munkában nőként is fontos számomra a nyitottság, az odafigyelés, az együttműködésre törekvés, és hogy szerves részévé váljunk a város kulturális és tudományos életének. Izgalmas kísérlet volt Kopek Gábor inkubátorprogramja, ám miközben a CHB az Y generációs programhelyszínek egyike lett, lekerült a város szélesebb értelemben vett kulturális térképéről. Ahová én nagyon szeretném visszahelyezni: arra törekszem, hogy az itt zajló eseményekre reflektáljunk magyar és koprodukciós kulturális tartalmakkal.
Ezt sikerült megvalósítanunk a Berlinale idején. Programjaink kialakításán egy tucat partnerrel működtünk együtt, így két nap alatt közel hétszázan jártak nálunk: volt beszélgetés Mészáros Mártával és Hanna Schygullával, éjszakába nyúló filmes ünnepség a MOMÉ-n készült animációs filmekkel és alkotóikkal, nálunk ülésezett az európai női filmesek szövetsége, vendégünk volt a Filmalap és a Filmarchívum. A ciprusi rendezőtől a bolgár színésznőn át az angol forgatócsoportig rengetegen megfordultak nálunk. Egy pillanat alatt a Berlinale fontos helyszínévé váltunk.
Kiket akar megszólítani? Az itt élő magyarokat? Vagy a kultúránk iránt érdeklődő németeket?
Inkább témákban gondolkodom, semmint célcsoportokban. A Berlinalénál maradva: adott egy nagy nevű fesztivál, a mi feladatunk pedig az, hogy rájöjjünk, miként és mivel találjuk meg ebben a magyar film helyét úgy, hogy mindenki jól járjon. Hogy olyat adjuk, amit más nem tud, cserébe pedig megkapjuk azt, amire vágyunk, és amit viszont önmagunkban nem tudnánk megvalósítani. Fontos a közös gondolkodás, az együttműködés, a lehetőségek maximális kihasználása. Ugyanez a helyzet az irodalommal is: építeni arra tudunk, ami már olvasható németül. Idén a Lipcsei Könyvvásárra sok magyar líra jelent meg, előtte volt egy német-magyar versfordító szeminárium, maga a vásár a Költészet Világnapján kezdődött, Tankó Tímeát fordítói díjra jelölték: adta magát, hogy a versek és a műfordítás köré építsük fel a magyar standot, melynek arculatát Farkas Anna tervezőgrafikus érzékenyen és látványosan igazította a témához. Jólesően nagy volt az érdeklődés.
De ugyanígy említhetném őszi programunk egyik kiemelkedő eseményét, Eötvös Péter könyvbemutatóját, amely a legnagyobb német zenekari fesztivál, a Musikfest keretében zajlik és Eötvös új hegedűversenyének németországi ősbemutatóját kíséri.
Önnek pedig bizonyára az irodalom a vesszőparipája.
Akár lehetne így is, de intézetvezetőként minden érdekel. Otthonosabban mozgok persze az irodalomban, mint például a kortárs tánc területén, és jobban ismerem a hozzá tartozó intézményrendszert, ugyanakkor nem járok kevesebbet kortárs táncelőadásokra, mint felolvasóestekre. Saját érdeklődésemtől függetlenül a lehető legtágabb értelemben igyekszem követni az aktuális történéseket, és felmérni, mi a fontos, mi működik jól Magyarországon, mi Németországban, és megtalálni a közös halmazt.
Magyarország híre nem valami jó az utóbbi néhány évben. Nehezebb a kultúraközvetítő dolga, mint tíz évvel ezelőtt?
Nehezített terepen dolgozunk, de éppen az ilyen helyzetekben jut kiemelt feladat a kultúra közvetítő szerepének. Most azon van a hangsúly, hogy felépítsünk egy bizalmi viszonyt. Hogy akkor is próbáljuk megérteni egymást, ha nem minden fórumon van lehetőség differenciált ábrázolásmódra. Szerencsére jók az alapok, hiszen hosszú közös múltra tekinthetünk vissza. Nem mindig könnyű a feladat, én mindenesetre nagyon szívesen csinálom.
Mennyire vonzó az otthoni művészeknek egy külföldön működő állami intézmény? Lehetséges, hogy valaki semmiképpen nem lépne fel Magyarországon egy állami rendezvényen, ide viszont mégis eljön?
Kevésbé az a probléma, hogy állami intézmény vagy sem. Azt nehéz megértetni a művészekkel, hogy egy CHB-beli fellépéstől nem vezet egyenes út a feltétlen európai hírnév felé. Nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy először itt, helyben legyenek kíváncsiak arra, amit a magyar kultúrából meg akarunk mutatni. Ehhez kell a jó helyismeret, és nélkülözhetetlenek a helyi partnerek. És talán az említett „átpolitizáló” attitűd is változóban van. Elkezdtünk a könyvtárunkban egy gyerekkönyvcsere-programot, és egyre több családi rendezvényünk is van közösen helyi magyar egyesületekkel. Rengeteg magyar gyerek él Berlinben, nekik és szüleiknek tudunk olyat nyújtani, ami politikai hovatartozástól függetlenül összeköt minket. Örülök, ha mindenki talál valamit a CHB-ben, ami megszólítja, amit szeretni tud. Én pedig azt szeretem, ha sokféle embert látok a házban – az Y generáción innen és túl.
