A történet 2015-ben, az európai menekültkrízis robbanásig feszült időszakában, a Keleti-aluljáróban kezdődik. Az azóta eltelt események mennyire lepték meg?
Az európai politikai eseményeket nem igazán szeretem kommentálni, a migránsválság csak egy háttér volt a detektívregényhez, aminek a története érdekelt. De a 2015-ös év kétségkívül fordulópont volt. Amikor ott álltam az események közepében a Keletinél, tudtam, hogy történelmet látok. A határok összeomlottak, nem volt senki, aki kézben tartotta volna a folyamatokat. Biztos voltam abban, hogy mindez jó néhány évre meghatározza a politika arculatát. Az események nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában újfajta kérdéskört vetítettek előre, a nemzeti identitástudat kérdését. A migrációs válság csupán katalizátora volt az eseményeknek.
A nemzeti öntudatra adott válaszok sokfélék.
A baloldal úgy, ahogy van, sok országban elvetette a nemzeti identitástudatot mint létező fogalmat. Ezt a politikai palettán tátongó űrt azonnal elfoglalták a jobboldaliak és a konzervatívok. Amikor ott álltam a Keletinél, egy korombeli férfi a lányomhoz hasonló korú kislánnyal aludt egy kartonpapíron. Érző emberként a lelkem adott erre választ, együttérzést ébresztett a látvány. De újságíróként kérdések tolultak a fejembe: honnan jöttek, mit akarnak, merre tartanak? Visszatérve a kérdéshez: a következmények még mindig kibontakozóban vannak. De az események gyökerei visszamutatnak a migránsválság előtti időkbe, mert még senki sem definiálta, milyen az egészséges nemzeti öntudat. A baloldaliak rohannak a kérdés elől. Nagy-Britanniában, ahol a Brexit tartja lázban az országot, a munkáspártiak és a liberálisok – nem mindenki, de a többség – lenézéssel, rasszizmusváddal tekint a kilépés mellett szavazókra.
Azért kérdeztem európai politikáról, mert két éve megnyilatkozott Brexit-ügyben…
Támogatója voltam a kilépésnek.
És mind a mai napig az?
A Brexit komplikáltabb, mint gondoltuk. Néhány hónapja volt egy lehetőségünk, háromszor szavazott a parlament, és a képviselők azt mondták: „nem, nem, soha”. A Keletinél tudtam, hogy történelmi a pillanat. A Brexitnél ez a történelmi pillanat elillant. Egyre többen gondolják úgy, hogy ha nem működik, akkor menjünk tovább. Megpróbáltuk, nem ment.
Említette a baloldal menekülését a nemzeti öntudat kérdése elől. Nem érzi úgy, hogy a jobboldali pártok viszont populizmussal közelítik meg ezt a fogalmat, s ezen keresztül a migrációs krízist?
Nem szeretnék a magyar belpolitikáról beszélni. Krimit írtam, aminek csak a kiindulópontja a migrációs krízis.
A regény alapja valós esemény, amit hitelesen ábrázol. Milyen kihívást jelentett ettől a magyar valóságtól elemelni, például szociáldemokrata kormányzás idejére tenni a történetet?
Slobodan Milošević életrajzának megírása utána kezdtem regényeket írni. Tisztán láttam, hogy a Miloševićet a hatalomból elmozdító mozgalom belülről szerveződött. Utána ugyanaz folytatódott pepitában, ugyanazok maradtak más leosztásban. Ez adta az ötletet. Ami Szerbiában megtörtént, arról el lehet képzelni, hogy megtörténhet Magyarországon is.
Abban volt tudatosság, hogy a szélsőjobboldali emlékezetű magyar csendőrség és a kommunista állambiztonsági szolgálat is megjelenik a regényben? Ez valamiféle egyensúlyozásnak tűnik.
Nem volt tudatos. A csendőrség és az állambiztonság is egy kibontakozó történet eleme. A sztori egy cigány nyomozóról szól, akinek megvannak a maga konfliktusai, főleg, mert a testvére nyakig benne van a törvénytelenségekben. Magyarországon hajlamosak az emberek túlértelmezni a dolgokat. Ez egy egyszerű detektívtörténet. Azért írtam, hogy az emberek kézbe vegyék a könyvet, és élvezzék. Nem volt háttérgondolatom.
Kovács Baltazár nyomozó rokonszenves karakterén is látszik, hogy szerethető kultúrát ismert meg a cigányságban. Mit gondol e kisebbség elfogadottságáról? Tudja, hogy Magyarországon a bevándorlási válság előtt – lényegében és sokak számára sajnos – a cigányok voltak a migránsok?
A magyarországi és a kelet-közép-európai cigányság sorsa sok hasonlóságot mutat, hiszen évszázadok óta kirekesztettségben élnek. A környező országokban és itt is láttam törekvéseket arra, hogy ezt a többgenerációs elzártságot megszüntessék. Ha kizárnak a társadalomból, akkor védekezési mechanizmusokat fejlesztesz ki magadnak. Az egyik legjobb védekezési mechanizmus az, hogy „első a család”. Megrendülve olvastam, hogy a magyarországi cigányság deportálásakor még a németek sem tudták szétszedni a cigány családokat, ezért külön táborokat kellett létrehozni számukra Auschwitzban. A cigány családok alapvetően matriarchálisak, az anya a család lelke, de egyre több lány szeretne karriert építeni, és ez ütközik a hagyományos szerepelvárásokkal. Ezt a konfliktust kibontottam a második részben (ez a kötet áprilisban jelent meg Nagy-Britanniában – B. T.), amikor Baltazár húga, a galériát működtető Flóra kerül előtérbe.
Hogyan gyűjt anyagot a regényeihez, a cigányság megismeréséhez például?
Újságíróként sok cikket írtam a cigányságról nemcsak Magyarországon, hanem Szlovákiában és Csehországban is. Mindig gyűjtök anyagot, de nem túl sokat, hogy hozzá tudjam adni a saját képzeletemet is. Érdekes történetmorzsákra lehet bukkanni. Ha például egy cigány asszony meglengeti a szoknyáját egy férfi feje fölött, ez az egyik legnagyobb megaláztatás. Ezek az apró dolgok teszik életszerűvé a történetet.
Harminc országban dolgozott külpolitikai újságíróként. Mi az izgalmasabb, a tényszerű tudósítás vagy egy képzelt világ megalkotása?
Az életem megváltozott, ma már nagyon kevés újságírói feladatot vállalok, sokkal nagyobb kihívás számomra a regényírás, mindemellett sokat dolgozom szerkesztési tanácsadóként Londonban. Szeretem feszegetni a korlátaimat, így tudok fejlődni. A regényírás érdekel most, és kielégít. Amúgy is át kell adnunk a stafétabotot, megtettük, amit meg kellett, jöjjenek a fiatalok. Napilapos, hetilapos újságírás, tényirodalom-írás után szépirodalommal foglalkozom, aztán jöhet a tévé.
Ön, ahogy mesélte, mindig jó érzéssel, könnyű léptekkel száll le a repülőről Ferihegyen. Eközben százezrek mennek el innen nehéz szívvel, a jobb és nyugodtabb élet reményében Magyarországról. Mit gondol, miért nem tudjuk „rendesen szeretni” ezt az országot?
A legnagyobb tisztelettel mondom, hogy a magyarok talán túl sokat tekintenek befelé, túl sokat aggódnak, és sokkal ritkábban néznek kifelé és élvezik azt, ami körülöttük van. Azt látom, hogy egyre többen szeretik Budapest rendkívül gazdag kulturális és pezsgő éjszakai életét, és vidéken is tapasztalom a fejlődést.
Kik a legkedvesebb szerzői, s vannak-e magyarok köztük?
Alan Furst a kedvencem, aki a második világháború előtti időkről ír kémtörténeteket. Mindig szerepeltet magyar karaktereket, egy arisztokratát vagy egy gyönyörű nőt. A kedvenc költőm Radnóti Miklós, szeretem Márai Sándor és Pálóczi Horváth György regényeit. Mostanában Faludy György Pokolbéli víg napjaim című kötetét olvasom, megrázó és kiváló alkotás.
