Őszintén szólva ezt is a front hatásának tudom be. Amikor hirtelen megváltozik az idő, és kicsit mindenki megbolondul, a szófukar fecsegni kezd, az angyali türelemmel rendelkező szomszéd pedig leüvölti a gázleolvasó fejét, mert az felfelé kerekít, ő viszont nem ad hitelt senkinek, főként nem a tolvajbanda gázszolgáltatónak, szóval, ekkor anyám hagyakozni kezd.
Pedig amúgy nincs világvége hangulat, csak a szívesek dörzsölik kicsit a mellkasukat, és tátogva, mint partra vetett sunyi aranyhalak, szidnak mindenkit, aki csak eléjük kerül. Délutánonként, amikor nincs kedvem semmihez, rajtuk gyakorolom a szájról olvasást, azt az ötven szót, amelyet az indulat variál bennünk csöndes verkliként.
Anyámnak viszont sosem volt baja sem a szívével, sem a gázleolvasóval, és elvileg a frontra se érzékeny, de ilyenkor mindig elmondja, hogy mennyi a PIN-kódja a két kártyájának, hova tette a pótkulcsot, és kit hívjak fel elsőnek, ha mozdulatlanul fekszik a konyhakövön, de ne a Klárit, mert az délelőtt sosem veszi fel, inkább Tamást, mert ő egyből beül az autóba. Már annyira rutinos ebben, hogy nem is párás a szeme ilyenkor, hanem úgy meséli, mint egy jelenetet a kedvenc sorozatából, és már magát is beleszerkeszti, szinte megígéri, hogy ne aggódjak, ő majd segít kiválogatni a megfelelő koszorúkat. Ebben legalább egyezünk, gyerekkorom óta visszatérő álmom, hogy én is részt veszek a saját temetésemen, ott állok a tömegben, igyekszem nem röhögni a nekrológon meg a beszédeken, és legalább egy könnycseppet kisajtolni magamból, amikor a dobozt leengedik a földbe. Aztán szépen hazamegyek megnézni a meccset.
A hagyakozás hulláma D. szüleit is elérte. Az ő édesanyja a húsvéti süteménysütés holtidejét használta ki, hogy részletesen megmutassa, melyik ablakot és hogyan kell majd betörni, ha mozdulatlanul fekszik a konyhakövön, és nem találjuk a pótkulcsot, mert azt a legkönnyebb pótolni, ő már le is beszélte az üvegessel, raktáron tartja a megfelelő táblát, csak fel kell hívni, és már hozza is. Szóval, a kis kalapáccsal elég egy csuklómozdulat, nem kell befeszülni, mert akkor össze-vissza repkednek a szilánkok, ne kezdjük már söpréssel a megrendülést, de ha mégis, akkor a géz a fürdőben van a törülközők felett. Az anyjától elvált édesapjánál már más a helyzet, sem törni nem kell, sem kódokat megjegyezni, ott épp ellenkezőleg, le kell mondani mindenről, az örökségnek még a gondolatát is el kell vetni, mert az jobbára csak adósság, még az előző életében szedte össze, és tudjuk jól, bank és végrehajtó nem felejt. Nincs az a másvilág, ahol az ajánlott levél meg ne találna.
Mi persze bólogatunk, magunkban jegyzetelünk, minden figyelmünket mozgósítjuk, lejátsszuk az egészet, ahogy az amcsi filmekben a próbalakodalmat, hogy akkor te ideállsz, én meg amoda, te ezt mondod, én erről hallgatok. Ők meg persze néznek, és mindenhez van egy-két szavuk, hogy a fiókot ne feszegesd, kicsit nehezen jár, az iratokat ne ott keresd, már egy ideje nem a tévé alatt tartom, és ha lehet, öntözzük meg a mályvákat, miután levonult mentő, rendőr és halottkém, elült az egész és megbékéltünk a gondolattal, de langyos vízzel, mert azt szeretik.
Éjjelente persze arra riadok, hogy mindent elszúrtunk, az apjánál törtünk, és az én anyámnál mondtunk le az örökségről, miközben hiába kerestük D. anyjánál a PIN-kódokat. Az a jó a halálban, hogy tele van élettel, nyögöm ilyenkor. Csak az vigasztal, hogy én is látom magam, ahogy a konyhakövön fekszem mozdulatlanul, az arcomon levakarhatatlan, eltüntethetetlen vigyorral. Mert én rossz halott leszek, döntöttem el magamban, juszt sem adok használati utasítást, jöjjenek csak ki belőle a hozzátartozóim, legyen ez egy morbid szabadulószoba.
A vége persze mindig az, hogy elröhögjük magunkat, mert miért ne lehetne az, hogy a halál épp rólunk feledkezik meg, vagy egy időre felfüggeszti a működését, mint a híres Saramago-regényben, a Halálszünetben. Bár nekem épp ez a regény segített sokat a félelmeim legyőzésében, ez értette meg velem és nem az öröklétről szóló giccses filmek, hogy mennyire kilátástalan is az emberi létezés a megfelelő Vég nélkül, akár a vicc csattanó nélkül. A regényben a kétségbeesett emberek turistautakat szerveznek a szomszédos országokba (mert csak Portugáliában, vagy egy ahhoz hasonló országban vett ki szabadságot a halál), hogy végre méltósággal zárják le a sehová sem tartó életüket. Az öröklét ugyanis paradox módon épp a távlatot, a kifutás szerény lehetőségét venné el az embertől, még ha legtöbbször váratlanul is kerül pont a mondat végére. Eltűnnének a fűszerek és az apró bosszúságok. (Vagy ki tudja. Ha nem halhatnék meg, tán még jobban megutálnám a hétfőket. És a végtelenül sokszorozódó leadási határidőket.)
Szóval, ilyenkor úgy nevetünk, mintha a végén nem az elmúlás, hanem az újjászületés várna minket. Ha nem is hús-vér valóságként, de ezer és egy történetben térnénk vissza, amelyeket hol megrendülten, hol göcögve mondanak tovább rólunk. Egy olyan hömpölygő mondatként, amelyben – McCarthy receptje szerint – nincsenek írásjelek, csak az elbeszélés elevensége.
