A legújabb trendek alapján mindinkább azt érzem, a huszonegyedik századi magyar labdarúgásnak útban van a futball dicsőséges hazai múltja. Minden idők legeredménytelenebb dekádjában kifejezetten kellemetlen az a sikertelen közelmúlttal és jelennel összevethetetlen állapot, amely a ragyogó évtizedekben jellemezte a több mint sportágat idehaza. A modern kor iránymutatói szerint a legjobb volna elfelejteni, hogy valamikor szűnni nem akaróan a világszínvonal volt a mérce; hogy a húszas és a nyolcvanas évek között klasszis kiválóságok sora lépett pályára (bizony még nyolcvankettőben is olyan játékosaink voltak, mint Mészáros kapus, Nyilasi, Müller, Fazekas, Törőcsik, Kiss László, hogy az éppen 82-szeres válogatott Garabáról vagy a vb-keretből kihagyott Váradyról ne is beszéljek); s hogy országos ügy volt a futball minálunk, kis túlzással a nagymamák is tudtak mindenkiről mindent.
Magam például úgy nőttem fel, hogy a Dorog összeállítását felmondani nem jelentett tételt, alapfok, bemelegítő kérdés volt a srácok között. Ma viszont, ha lemennék az utcára, és találomra megállítanék tíz embert, hogy legyen kedves, sorolja fel bármely NB I-esnek nevezett együttes kezdő tizenegyét, valószínűleg egy sem akadna, aki válaszolni tudna, és többen felháborodottan követelnék, hogy ne szórakozzak velük.
ráadásul az emelkedő középérték kizárólag annak köszönhető, hogy az FTC Üllői úti pályájára kilenc-tízezer ember jár rendszeresen. (Még ez is csak 46 százalékos kihasználtságot jelent. Ugyanez a Vidi esetében 29, a Diósgyőrében 27, a Debrecenében 17 százalék.)
A látogatottság nyomorára az a felelet: régen sem volt mindig telt ház. Tényleg nem. De a Népstadion első harminchárom évében 98 futballeseményen jegyeztek legalább 68 000 nézőt – azért ezt a határt választottam, mert a hetvenes-nyolcvanas években néhányszor előfordult, hogy 68 ezerben maximálták a kiadható jegyek számát –, és legalább ennyiszer, ha nem többször, számláltak 50-65 ezer szurkolót az arénában. Még szép, tehető hozzá, hiszen már az 1910-es évek elején húszezres sporttelepeket kellett építeni Pesten. (Azok kihasználtsága nem 17 százalékos volt.) Ez is szálka a szemben, akárcsak a rengeteg egyéniség.
Ma, amikor a lakosság döntő többségének fogalma sincs, ki játszik a hivatalosan első osztályúként számon tartott bajnokságban, elképzelni is nehéz, miféle hatása volt az emberekre Schlossernek, Takács II-nek, Cseh II-nek, Zsengellérnek, Bozsiknak, Albertnek, Mészölynek, és sorolhatnánk reggelig. (Puskást legalább ismerik napjainkban is.) Korunk szószólói számára az is kifejezetten kínos, hogy Détári a nyolcvanas évek végén a világ harmadik legdrágább játékosa volt, mert így nehéz pozitívan közvetíteni, ha egy újpesti center a dél-koreai másodosztályba igazol.
Egyáltalán: reménytelen jó színben feltüntetni azt a futballt, amely – az eredményekhez képest irdatlan állami támogatás ellenére – nemhogy stagnál, de változatlanul csúszik lefelé. Az Eb-szereplésre senki ne hivatkozzék, mert ha 2016 előtt is huszonnégy csapatos lett volna a kontinenstorna, akkor nyilván nem kellett volna negyvennégy évet várni a részvételre. (Ha meg nem emelik a létszámot, akkor még mindig böjtölnénk.) Sokkal jellemzőbb a nívóra a 2010-es évek specialitása, a – hat évenkénti kivétellel – teljes nyári kiselejtezés az európai kupák előidényéből, valamint az Andorra, Luxemburg, Kazahsztán hármasugrás háromnegyed bánatos éven belül.
Jobb lenne hát a múltat végképp eltörölni, mármint azok szerint, akik derűsnek, sőt diadalmasnak szeretnék láttatni az évtized helyzetét. Ám azok a nyugtalanító előzmények csak akadályozzák a sikersztori megjelenítését. Ne bánjuk különösebben. Inkább legyünk inkább büszkék mindarra, amire lehet. És süssük le a szemünket, ha az az igazság, hogy csupán a blamázs a miénk.
