Bár sokan érzik, fel kéne frissíteni, élőszerűbbé kellene tenni az irodalmi kánont, illetve a kánonban szereplők képét bennünk, ritkán vállalkozik valaki ilyen nagylélegzetű munkára. Ön miért vágott bele az irodalomtörténet-írásba?
Az első írásoknál még csak nem is sejtettem, hogy ez lesz a vége. Egyszerűen érdekelni kezdett, hogy milyen belső erők mozgatták a régi kollégákat. Meg persze örültem, hogy ilyen típusú szövegeket írhatok. Észre sem vettem, mekkora vállalkozásban vagyok, mert teljesen lekötött a megírás, s mikor kifogyott belőlem a szufla, abba is hagytam. A kedvem eddig vitt, s én hiszek az írói kedv erejében.
Pamfletszerű nyitóírásban a sehova sem tartozó morzsamagyaroknak a megoldás: kivonulás az irodalomba. A hazába, amely otthont ad mindenkinek, és nem szétszakít, nem kirekesztő. De ki lehet-e vonulni a társadalomból, a politikai küzdelmek árnyékából? Nem félő-e, hogy e kivonulás könnyen elefántcsonttorony lesz?
Én senkinek nem ajánlom, hogy vonuljon ki a világból. Pusztán azt szeretném jelezni, hogy az irodalom nem megosztó, s hogy sokan vagyunk olyanok, akik nem szeretnének olyan országban élni, ahol pártalapon osztják a szakértelmet vagy az esztétikai minőséget. Az irodalomnak amúgy nincs feladata, ha valami, akkor az, hogy minél autentikusabban kaparja fel az emberi lét mélyebb rétegeit, és a közéleti felületen nem lehet sorsokat megragadni, mert az életünk lényeges kérdései ennél mélyebben vannak. Az semmiképpen nem dolga, hogy a napi politika terén állást foglaljon, ami megint csak nem azt jelenti, hogy egy író ne szólaljon meg közéleti kérdésekben, én is elég gyakran megteszem. Hogy szimpatikus vagy ellenszenves közéleti szerepet vállal egy alkotó, ez sem nem javítja, sem nem rontja a művek minőségét. Az a rohadt nagy baj, és rendkívüli művészi felelőtlenség, ha a művek ezen a szinten szólalnak meg.
A kánont nemigen provokálta, szavaival szólva: nem baszta a szaros csizmát az asztalra. Nem attól frissült volna fel igazán?
Az a helyzet, hogy nincs alternatív irodalmi múlt. Weöres a Három veréb hat szemmel című antológiába beemelt ismeretlen alkotókat egy-egy verssel. Ez mindig megtehető, mert vannak lappangó versek, de életműveket lecserélni senki nem tud. Ugyanakkor folyamatosan esnek ki a régiek közül vagy szorulnak hátrébb olyanok, akiket korábban istenítettünk, s kerülnek bele újak. Kiket a nyelv kezd ki, kiket a hivatkozási háttér, kinek egyszerűen a létről való beszéde avul el. Legszembetűnőbb ez a szerelmi líránál. Néha még a máig lenyűgöző Petőfinél vagy akár Adynál is csak hevületet olvasunk, semmit nem tudunk meg a szerelem tárgyáról és finomabb lelki hangoltságáról.
A kötetben szerepel Reviczky, Bródy, Szabó Magda, míg Csáth, Radnóti, Tar Sándor például nem. Bár egy válogatás mindig szubjektív, mi alapján szelektált?
Nem akartam a teljességre törekedni, mert ha kedv lett is volna bennem, életem végéig ezt kellett volna írnom. Addig akartam írni, amíg teljes bizonyossággal összeáll az a szemléleti mód, ahogy én gondolkodom az írásról, a művészetről és az alkotókról. Persze mindenkiről tudom, miért maradt ki, Csáth például azért, mert a devianciát mint problémát már Hajnóczynál megírtam.
Miközben azt nyilatkozta, több kortársat kellene tanítani, a kortársak közül egyedüliként Víg Mihály szerepel a könyvben. Miért csak ő, és miért épp ő? Mert popzenész, és így nem bánt meg tulajdonképp senkit?
Ez a könyv nem a kortárs magyar irodalomról szól. Víg Mihály azért került bele, mert a dalszövegről akartam írni, ami mindig termékenyítően hat az irodalomra, s hülyén nézett volna ki, ha ehhez Szenes Ivánt választom, mert már nem él. Amúgy nekem a dalszövegíró inkább afféle népzenész, akinek néha összevissza kutyult szövegei és eltorzított dallamai kisebb-rövidebb időre közszájon forognak, szóval ebben nem annyira érdekel a maiság.
Zala György szobrászként viszont tényleg kakukktojás e sajátos irodalomtörténetben? Az ő élet- és pályatörténete tanmeseként szerepel a műben?
Nála tudtam a legvagányabban megmutatni, hogy mit jelent az a művészet, ami a nemzeti öntudatot akarja szolgálni, és mit az, ami a léthez akar szólni, s hogy a politika és a művészet összebútorozása mennyire ártalmas, egy hatalom által megtámogatott avítt alkotó mennyit tud ártani a pályatársainak. Meghökkentő, hogy az ő ármánykodásait épp a hatalom, Klebelsberg Kunó, a Bethlen-kormány minisztere állítja le.
Csak egy moralitása van a műnek, a hitelesség, és a mű szempontjából indifferens, milyen ember milyen nézetekkel alkotta őket – írja. Nem kellene ezek szerint bojkottálnunk a #metoo-botrányba keveredett vagy rasszista kijelentéseket tett alkotók munkáit?
A mindenkori ember nem tudja függetleníteni magát a morális ítéleteitől. Móricz például azért nem vette feleségül Csibét, mert félt, hogy az olvasói erkölcsi alapon elfordulnak tőle. A kortárs életművek megítélésében mindig is benne lesz a kortárs olvasó erkölcsi véleménye az alkotóról. Még egy ilyen morálisan ingatag hazában, mint a miénk, a többségünk törekszik arra, hogy megtartsa az erkölcsi alapvetéseket. Azt azonban hangsúlyozni kell, ettől még egy alkotó írhat releváns műveket, s a magyar irodalomban van néhány olyan arc, akinek a tetteitől esetleg kileli az embert a hideg, mégis olvassuk.
Az államnak vagy a tőkének jelent nagyobb kiszolgáltatottságot alkotni, melyik ró nagyobb kompromisszumkényszert egy művészre? Sokszor úgy tűnik, a tőke is csak látszólagos szabadságot biztosít.
Mindkettő kiszolgáltatottság. S mindkettő csábít a hazugságra, a korrupcióra – vagy a közönséget, vagy a hatalmasságokat lekenyerező művek létrehozására. Én alapból mindkettővel ellenszenvezek. Nem csak íróként.
Amikor egy művész más, kanonizált alkotók pályáját és életművét elemzi, saját magával, pályájával és szerepével is jobban tisztában lesz?
Természetesen a kötet minden alkotás-lélektani, művészetelméleti, esztétikai és társadalmi felvetése olyan, ami engem is nagyon mélyen érdekel. Ha nem így lett volna, nem tudtam volna ezt a könyvet megírni. Ugyanakkor nem szabad elfeledni, bármire is rájön az ember elméletileg, az soha nem kerül az ihlet terepére. Nincs olyan, hogy technikailag és mondjuk szellemileg is fejlődünk, akkor egy magasabb szintről indíthatunk egy művet. Mindig a nulla a kiindulópont, s ez azt is jelenti, hogy semmilyen tudásunk nincs arról, beindulnak-e még egyszer a motorok.
Irodalomtanításhoz is szánta munkáját. Mit gondol, mennyire kell/érdemes a gyerekek igényei után menni (pl. Harry Pottert tanítani)? Nem fontosabb inkább egy minőségi kánont tartani eléjük úgymond világítótoronyként?
Az a jó, ha egy tanár ragaszkodik ahhoz, amit jónak tart, mert azt tudja hitelesen képviselni. Persze fontos lenne, hogy ez a valami tényleg jó minőség legyen. De minimálprogramként az is lehet, hogy legalább fenntartja az olvasás tradícióját. Mert ha ez nincs meg, hogyan is ugorhatna abból a kis közösségből, mondjuk az osztályból bárki is a keményebb mű-anyagok felé?
Izgul a megmérettetéstől, hogy irodalmárok, magyartanárok szétszedik majd minden egyes mondatát, kijelentését, s górcső alá teszik?
Én alapvetően a megírásban vagyok érdekelt. Persze kiállok a könyvem mellett, bármi is éri, s nyilván örülnék, ha sokaknak jót adna, de nem fogok a kritikák elől sem elbujdokolni.
+1 kérdés
E kötet mellett azért írt mást is. A Bábszínház felkérésére készült Apa lányát például, ami elüt eddigi munkáitól – itt főszereplőből valódi nagy hős válik. Miért-e váltás?
Az én főhősöm mintája itt egy lengyel nő volt, aki gyerekeket mentett ki a varsói gettóból, és úgy próbálja megóvni magát az érzelmi összeomlástól, hogy rideggé válik. Ismert önvédelmi reflex, talán mindannyian átmentünk már ilyenen. A kérdés ilyenkor mindig az, hogy sikerül-e megszabadulnunk ettől a belső gettótól. Hogy az ember mennyire képes kilépni a saját korlátai közül, s máshonnan látni, másképp viselkedni kiszolgáltatottságában. Mennyire vagyunk a saját személyiségünk és a külső elvárások fogságában.
