„Mérhetetlenül ostoba volnék, ha azt kérném, hogy a halálom után hagyjanak békében. A nagy átalakulásokra, forradalmakra buzdító vezérek sírjai körül nem lehet nyugalom” – írta Mussolini 1932-ben egy öccsének címzett levélben, mintegy Kasszandra-jóslatként előrevetítve a jövőt. Azt, hogy „életművét” kvázi befejezettnek tekinti, már 1943 szeptemberében sem rejtette véka alá. Amikor a Tölgyfa-hadművelet során a németek kiszabadították a III. Viktor Emánuel parancsára letartóztatott Ducét grand-sassói fogságából, állítólag így sóhajtott fel: „ez aztán tényleg nem hiányzott”. Két nappal korábban még az ereit is megpróbálta felvágni a borotvájával, ami slendriánságának és az egyik őt őrző katona szemfülességének köszönhetően végül csak öngyilkossági kísérletként került be a fasiszta diktátor portfóliójába. Szűk két évvel később, rövid életű másodvirágzásnak, no meg a háborúnak végén azonban már nyilvánvaló volt, nincs más választása, mint menni vagy meghalni – ha nem is kimondottan rejtői értelemben.
Ő az előbbit választotta, és menekülőre fogta. A konvojt Mussónál, a Comói-tó mellett állította meg a Garibaldi partizánbrigád, akiknek, ha lehet hinni a történelemkönyveknek, sejtésük sem volt róla, mekkora zsákmányt fogtak. Azt mondják, elsőre fel sem ismerték a páncélozott autóban német egyenruhában kuporgó Mussolinit és szeretőjét, Claretta Petaccit, olyan viaszfehér volt az arcuk és zavaros a tekintetük. Letartóztatásuknak azonnal híre ment, de hogy hol tartják fogva őket, az arra a két napra, amíg még életben voltak, titok maradt. Hogy egészen pontosan mi minden történt, mielőtt a milánói Loreto téren fellógatták őket, máig nem egyértelműen tisztázott – a hivatalos verzió szerint a Villa Belmonte kapujában egész egyszerűen agyonlőtte őket Pedro, a partizánparancsnok. A kivégzés helyén egyébként, hozzávetőleges hitelesítésként, a mai napig egy tábla díszeleg, melynek szövege rejtélyes mértéktartással fogalmaz: „Történelmi esemény helyszíne, 1945. 04. 28.”
Könyörgöm, akasszuk fel!
Az sem teljesen egyértelmű, hogy kerültek a tetemek a Comói-tó mellől Milánóba, de azt, hogy bizonyos Walter Audisio, becenevén Valerio ezredes kiteríti őket a Loreto tér kövére, már filmfelvételek bizonyítják. Figyelem! A tizennyolcas karikát idézve, itt hívjuk fel kedves olvasóink figyelmét, hogy a következő mondatok a nyugalom megzavarására alkalmas írói képeket tartalmaznak, továbbá a személyiséget károsító magatartásmintákat mutatnak be. A videón jól látszik, ahogy a partizánkordon igyekszik távol tartani a holttestektől a felbőszült tömeget, de azért az ügyesebbek utat tudnak vágni maguknak, hogy a Mussolini-test közelébe férkőzzenek és alaposan megköpködjék, urambocsá, picit megrugdossák. Egy teherautó is átverekszi magát a kordonon, megáll a fasiszta diktátor és fegyverhordozói – többet is kivégeztek eddigre – mellett, és a sofőr Mussolinire lépve száll ki. A tömeg ezen a jeleneten felbuzdulva egységes masszaként szakítja át a partizánkordont, a Loreto téren pedig elszabadul a pokol. Akik nem sokkal azelőtt még istenítették a Ducét, most elborult elmével ütik, vágják, rúgják és lövik cafatokra. Borotvált feje pillanatok alatt a felismerhetetlenségig torzult, a törött koponya repedései mentén szivárogni kezdett az agyvelő. (Nem holmi hatásvadászatból idézem ennyire részletesen az anamnézist, ennek később, keretes írásunkban még jelentősége lesz.) A tömeg egyre megfékezhetetlenebbnek tűnt, ezért néhányan úgy döntöttek, hogy a hullákat fejjel lefelé felkötik a téren lévő Esso-benzinkút tetőszerkezetére. Bár az emberek dühe alól némiképp sikerült kiszabadítani a tetemeket, a fellógatással rájuk nyomták a lehető legnagyobb gyalázat hentesbélyegét.
Lírai hullarablás
Mussolini és Clara Petacci holtteste a csak imitt-amott összecsengő beszámolók szerint a La Pace Hotelbe került, ahol először megmosták és felöltöztették, majd a halottasházba szállították őket. A boncolási jegyzőkönyv szerint Mussolini arca a felismerhetetlenségig roncsolódott, a feje deformálttá vált, a gerince teljesen összeomlott, állkapcsa szilánkokra tört, a mellkasát és a hátát lövések bemeneti és kimeneti nyílásai „díszítették”. A boncolás amúgy rendkívül vidám, kedélyes hangulatban zajlott – a végén az ott lábatlankodó újságírók és a boncnokok rembrandti csoportképben elevenítették fel dr. Tulp anatómiáját. A testet a milánói központi temető 16-os parcellájában, egy jeltelen sírban hantolták el, nagy sietve s talán még nagyobb titokban, remélvén, hogy ezzel lezártnak tekinthetik a sok szempontból kényelmetlen Mussolini-dossziét. Domenico Leccisi azonban nem így gondolta, és közel egy éven át, minden áldott este, amikor elvonatozott a temető mellett, azon gondolkodott, hogyan írhatná tovább a folytatást.
1946 áprilisában, nem sokkal húsvét előtt a temető hatalmas, megvilágított keresztje az ő elméjében is lámpást gyújtott: elhatározta, hogy húsvét vasárnapján „kiszabadítja” a tetemet a jeltelenségből és méltó végtisztességet követel neki. Alig volt pár napja felkészülni az akcióra – április 21-én, sötétedés után három társával együtt beszökött a temetőbe, és kiásta Mussolini holttestét. Visszaemlékezésében élete legjelentősebb, felejthetetlen, már-már lírai eseményeként emlékszik a történtekre: „csak úgy zengett a csákány alatt a föld, mint az ágyúdörgés a csendes éjszakában”. Szintén ő maga számol be arról, miként másztak át a Duce földi maradványait tartalmazó kézikocsival a temető falán, s hogyan kötötték a kocsit egy Apriliához, de ennek valóságtartalmát az időben egyre cifrábbra érő szubjektív emlékezet talán már némiképp átszínezte.
A belügyminisztériumba két nappal később, április 23-án érkezett feljelentés a lopásról – a kiérkező hatóságok a sírban Mussolini hűlt helyét és egy gépelt üzenetet találtak: „Benito Mussolini maradványai fölött a Demokratikus Fasiszta Párt aktivistái átvették az ellenőrzést. A Duce ismét köztünk van!” Az országos nyomozással párhuzamosan azonnal megkezdődtek a civil találgatások is: a holttestről az emberek tudni vélték, hogy egy kereskedelmi hajó fedélzetén elhagyta Genova kikötőjét, hogy diplomáciai postával érkezett Rómába, biztonságban van külföldön vagy a római San Lorenzo pályaudvar raktárában. A legmerészebb ötletelők szerint akár fel is támadhatott…
Összehajtogatva egy mosóládában
A nyomozás három hónapja alatt számtalan gyanúsnak tűnő neofasiszta elemet letartóztattak, míg végül, július 31-re, a hatóságoknak sikerült Domenico Leccisihez is eljutniuk. Ő bevallotta, hogy a holttestet egyik társa hegyi házában rejtették el, ám amikor Mauro Ranát letartóztatták, megkérte Enrico Zuzza atyát, hogy az erősen bomló Mussolinit fogadja be a csendőrségi főparancsnokságtól amúgy pár száz méterre lévő Sant’Angelo-kolostor. Befogadta. A Leccisivel villámsebesen kapcsolatba hozott szerzetesek egy darabig, Isten nevében, mindent tagadtak, de mivel viszonylag könnyedén meg tudták őket szorongatni, végül hajlandóak voltak alkut kötni az állammal: átadják a holttestet, cserébe garanciát kapnak a keresztény temetésre. Állítólag a falba rejtett mosóládában, a gondosan összehajtogatott test mellett egy levélkét is találtak: „kinyitni csak e maradványok, Benito Mussolini földi maradványainak újratemetésekor szabad” felirattal. Az ügy lezárult, az állam végre fellélegezhetett, a nyomozást végző vizsgálóbírót előléptették teljhatalmú főprefektussá, később rendőrkapitány-helyettessé. A bűnrészességgel vádolt szerzeteseket felmentették, és Leccisi is – bár elsőre elítélték – amnesztiát kapott. Igaz, később hat évre bekasznizták pénzhamisításért.
Az utolsó fényképek az azonosításkor, 1946. augusztus 14-én készültek a Ducéról, akit magzati pózban örökítettek meg a rendőrségi fotósok. A jobb keze hiányzott, a két szemgödre üresen tátongott. Az azonosításról szóló jelentés, a fényképek és a ládába visszahajtogatott holttest ezután újabb évekre eltűnt szem elől, ezúttal már államérdekből. A vizsgálóbizottság rendeletét, vagyis, hogy el kell temetni a tetemet, nem hajtották végre. Rachele Mussolininak, aki száműzetése helyéről küldött táviratot a rendőrfőnöknek, melyben kérte férje tetemének kiadatását, a belügyminiszter egy egyszerű összetett mondattal üzente meg, „hogy jelen körülmények között nincs lehetőség a kérése teljesítésére, ugyanakkor egy későbbi, megfelelőbb időben elképzelhető a holttest kiadása a család számára”. Csak egy nagyon szűk vezetőréteg tudta, hogy a holttest a Cerro Maggiore kapucinus kolostorba került, alig 15 km-re a sírtól, amelyből Leccisiék kilopták.
A megfelelő idő végül 1957-ben érkezett el – a Cerro Maggiore szerzetesei a legnagyobb diszkrécióban adták át a családnak a szappanos ládát és benne a fasizmus atyjának földi maradványait, aki így, ládástul került a családi kripta szarkofágjába. A temetésen tobzódó tömeg egységes jobb karlendítéssel üdvözölte a fasiszta diktátoroknak is kijáró végtisztesség megadását. Sírhelye azóta is zarándokhely, az el(v)kötelezett odalátogatók számát évente 50 ezerre becsülik.
