Kornis Mihály monodrámájának, a Kádárné balladájának Tamáska Máriájaként feszes kosztümű, merev, kimért beszédű, eléggé rezzenéstelen arcú, sok tekintetben megkeseredett nő a Víg Házi Színpadán. Tom Ziegler kétszemélyesében, a Grace és Gloriában, a Pinceszínházban, haldokló parasztasszonyként paradox módon élettől kicsattanó, harsány, elviselhetetlen és mégis imádni való. Tud elcsendesülni a halál miatti rettegéstől, az áttételes rák okozta fájdalomtól, ugyanakkor tud komédiázni és pokolra szállni, és képes ezeket egymásba ötvözni.
Az utóbbi produkcióban Méhes László rendező szabadon engedi a játékkedvét. Lerí róla, hogy ezt veszettül élvezi. Mer szélsőséges lenni. Az első jelenetekben, akár goromba pokróc, taszító öregasszony, durván, ridegen kiebrudalja a Hospice önkéntesét, aki segíteni jön neki. Juhász Réka játssza, finoman, érzékenyen, szerepe szerint először megrettenve a szituációtól. Aztán az idős hölgy utolsó heteiben összecsiszolódik a két lényegében magányos ember. Gloria meghalni jött tanítani a menthetetlen Grace-t, ő pedig az életre, akár a kitörő örömre tanítja. Ebben a rémes helyzetben is sokat nevetnek. Kútvölgyi különösen hatalmas ívet járhat be, a már csak meghalni akaró, a világ hívságait kizáró, bezárkózott betegtől az utolsó napjaiban, a totálisan beszűkült lehetőségek között is az életet ismét élvezni képes emberig. Az arca külön tanulmányt érdemelne. A dactól a megrökönyödésig, az elviselhetetlen pokoli fájdalomtól a lúdbőröztető elkeseredésig és az engesztelő nézéstől a gúnyos mosolyig, minden, de minden leolvasható róla. Ezernyi arckifejezés, ezernyi érzelmi közlendő, temérdek árnyalat.
Szokta magáról mondani, hogy ő egy érdekesen csúnya nő. Ezzel persze lehet vitatkozni, de az tény, hogy igencsak mer megcsúnyulni ebben az előadásban, van úgy, hogy az arcát rútra torzítja a fájdalom. Az Óz, a csodák csodájában a lelki csúfság karikatúráját adja boszorkányként. Bámulatos élvezettel aljaskodik, kavargat termetes üstöt, hogy majd abban főnek jóravaló áldozatai, egészen kivirul a képe a boldogságtól, hogy milyen otromba lakomára készül, és közben meglehetős temperamentummal valóságos vitustáncot jár. Oltári! Kinevetteti, pellengérre tűzi a gonoszságot. A salemi boszorkányokban pedig eljátszotta Rebeca Nurse-t, a már-már földöntúli jót, aki felemelt fejjel, egyenes gerinccel, tántoríthatatlanul, nem megrettenve a hamis vádak alapján vész-törvényszéket ülőktől, határozottan kiáll az igazság mellett.
Azt hiszem ez civilben is jellemző rá. Kinyitja a száját, ha úgy érzi, szükség van erre. Be is tud pöccenni. Egyszer például fel is akart mondani a Vígben, ami a pályája elejétől a színházi otthona, de úgy, hogy soha többé be nem teszi oda a lábát. Rohanvást szedve a lépcsőfokokat, lódult neki felmondani a harmadik emeleti igazgatói irodába. De az elsőn lévő színészbüféből, szirénként vonzó nevetés hallatszott ki. Gondolta, még utoljára, beugrik kicsit. Weöres darabjához, A kétfejű fenevadhoz öltözve, ott ült török jelmezekben Kern András, Balázs Péter, Szombathy Gyula, Szilágyi Tibor és egy vízipipával hülyéskedtek, felszabadultan ökörködtek. Olyan elképesztő röhögésorkán volt, hogy csak lehuppant egy pillanatra, mert ilyenben nem biztos, hogy máshol része lesz. Aztán arra gondolt, hogy máshol valószínűleg nincs ilyen veszett jó banda, kért egy kávét, és azóta is a Víg tagja. Bár már alig jár be a büfébe, ami azért jelez valamit.
A Házi Színpadon megrendítő darabban, Az élet mint olyanban régóta játssza a feleséget, aki hosszú ideje él házasságban, és a Kern András megformálta férje egy izzadságos, nyűgös éjszakán hirtelen azt gondolja róla, hogy minden baj forrása ő, ezért új életet akar kezdeni. De annyi évtized után ez nem megy könnyen. Férfi és nő viszonyáról, összekapaszkodásáról, eltávolodásáról, szeretlek, nem szeretlek viszonyáról rengeteget mond ez a sok lírával, ironikus humorral átszőtt, az izraeli szerző, Hanoch Levin által írt, Ilan Eldad által rendezett produkció, amiben áradnak az érzések. Kidomborodhat Kútvölgyi óriási lelke, amivel jó pillanataiban legszívesebben tán a földkerekséget magához ölelné.
Nem csupán a színpadon akar tenni az emberekért. A rendszerváltás idején hitt abban, hogy többpártrendszer, jogállam, demokrácia lesz. Kampányolt szeretett kollégája, Darvas Iván mellett, aki az SZDSZ képviselőként be is jutott a parlamentbe. Kútvölgyi politikai funkciót nem vállalt, bekerült viszont Darvassal, Koncz Zsuzsával, Székhelyi Józseffel együtt az SZDSZ kampányfilmjébe. Miután végigjátssza a Kádárné balladáját, Schaár Erzsébet kafkai világot idéző szobraira emlékeztető díszletek társaságában, a történet eljut Kádár bukásáig, a rendszerváltozásig. Telihay Péter rendezésében a produkció végén levetítik a kampányfilmet, amiben a fiatal Kútvölgyi tiszta tekintettel, őszinte lelkesedéssel, a következőket mondja. „Szeretnénk, ha az állampolgároknak szabadság jutna az állammal szemben. Nem kell, nem kérünk se vörös, se nemzeti diktatúrát.” Ez ma bizony tán hátborzongatóbban hangzik, mint egykor. A színházban dermedt csend lesz, tényleg megáll a levegő.
Azért jó, hogy Zsike, ahogy a szakmabeliek, a barátai szólítják, megmaradt a színpadnál, ami a családja mellett a mindene. Annyira, hogy azon a lidérces napon, amikor a húgát temették, és a kórházban meghalt az édesapja is, felment a Pesti Színház deszkáira, A dzsungel könyve előadásában pedig felajánlották neki, hogy ne tegye. Ott volt azonban benne a színházimádat, a felelősségérzet, hogy hát azok a nézők, azok a gyerekek, akiknek akkorra szól a jegyük, mit sem tehetnek a szörnyű tragédiáról. Végiggondolta magában, hogy el tudja-e játszani Bagirát, a fekete párducot. A halottakat eltakarító, temetkezési vállalkozóként is jelenlévő, Csil, a keselyű egy mondatával nem számolt, amitől annyira megszédült, hogy a Balut adó Reviczky Gábornak kellett megtartania.
De szerencsére irigylésre méltóan életigenlő, buzognak benne az energiák és a humora elementáris. Nem szállt a fejébe a dicsőség, nem érezteti soha, hogy nagy színésznő, a lehető legtermészetesebb módon viselkedik. Nem csupán a színpadon, hanem civilben is igencsak lehet szeretni.
