Maga leszarja a Magyar Népköztársaságot! – ordított vörösödő arccal az igazoltató testes főtörzs Z.-re, galamblelkű fényképészipari oskolai padtársamra. A ’70-es évek közepén jártunk; a kék szemű, szőke, göndör hajú srác, Robert Redford magyarországi hasonmásaként akár fogpaszta reklám is lehetett volna, ha mosolygott. Imádta a zenét, a fotózást és nagy tisztelője volt a női nemnek. Akkor este sem egyedül ült a sörözőben, amikor az éjszakai járőr igazoltatta a vendéglátóipari egység úri és kevésbé úri közönségét.
Z., később többszörösen díjazott fotóriporter lett, sok minden történt vele, de a világra végtelen naivitással rácsodálkozó szelíd természete nem sokat változott. Ám kétségtelen, a precizitás nem tartozott legfőbb erényei közé. A „személli igazolvány”, amit átnyújtott, finoman szólva kissé megviseltnek tűnt. Z. ugyanis egyszer a farmerjában hagyta, s a kemény fedeles, kis barna szig. ettől némileg puhább és fakóbb lett, bár a fénykép és az adatok, melyek igazolták Z. létezését, azért olvashatóak maradtak. Viszont a hajlékonyabbá vált dokumentumot helytakarékosság okán félbe hajtva hordta a zsebében.
Nos, a szocialista államrend elkötelezett őrzőjét a lelke fenekéig felzaklathatta a rendszer látványos semmibe vétele. Z. szerencséjére a szürkéskék zubbony alatt, valahol a mélyben, mégiscsak érző szív zakatolhatott, mert előállítás helyett csak felállította, majd azonnali távozásra szólította fel. Z. saját maga számára is meglepő bátorsággal tett ugyan egy gyönge kísérletet, hogy jelezze, még nem fogyasztották el italukat, de inkább sürgősen fizetett és távozott barátnőjével.
Efféle kellemetlenségek mindennaposnak számítottak az előző diktatúrában. Magam is többször voltam alanya ilyen razziáknak. Hol egyenruhás, hol civilben lévő zsernyákok léptek asztalunkhoz, és kérték a személyi igazolványt. Rendőr-, vagy inkább emberfüggő volt, milyen hangnemben és módon folyt le egy ilyen vegzatúra.
Cs. Gabival, fotórovatbéli cimborámmal az egyik hajnalig nyitva tartó Népköztársaság úti vendéglátóipari egységből kilépve, pechünkre egy arra járó járőr karjaiba futottunk. Naná, hogy igazoltattak. Mivel néhány feles Unicum és korsó sör dolgozott bennünk, érdeklődtünk, hogy vajh mi okból ez a nagy hatósági érdeklődés szerény személyünk, illetve személyink iránt. Erre az egyik rendőr, talán statuálási szándéktól vezetve a Kádár-kolbásszal - a fiatalok kedvéért: gumibottal - nyomatékosította Gábor fején azt a szellemes népi bölcsességet, amit közölt is velünk: Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Majd, mint akik jól végezték dolgukat, otthagytak minket, mint eb a Szaharát. Gábornak a véraláfutásos puklinál jobban fájt, és persze nekem is a megaláztatás, a kiszolgáltatottság érzése.
Azon akár röhögni is lehetett volna, amikor a Nashville Teens 1967-es, első budapesti koncertjére igyekeztünk a tömeggel, s a Kisstadion bejáratánál fennakadtam a rendőrsorfalon. "Make love, not war” feliratú kitűzőmet látva az egyik rámripakodott: „Mi ez a makelove notvar? Azonnal szedd le, mert különben be nem mész!”. Nem röhögtem, nem is volt kedvem. Levettem, bementem. Amikor Ray Phillips a Tobacco Roadnál lerugdosta a színpad szélén sorakozó virágcserepek egy részét, nekem az jutott eszembe, hogy azokat a cserepeket másra is lehetett volna használni.
Hogy a rasszizmus sem állt távol a testület néhány tagjától, azt az egyik Heves megyei településen tapasztaltuk meg. Z.-vel és Sz.-szel, a nemrégen tragikusan elhunyt fotós osztálytársunkkal, barátunkkal épp egy dinnyéiről híres településén fotóztunk egy lagzit. Sz. révén jutottunk a maszek melóhoz, aki hatvani gyerekként ismerte a környéket. Leszállítottuk a képeket, de a násznagy, örömapa, vagy tökmindegy kinek a meghívása elől nem térhettünk ki, mert valami járási rendőr „őrsvezető”, vagy mi volt. Kényszeredetten koccintottunk és hallgattuk a részeg társaság anekdotáit. A rendőr arról mesélt, hogy amikor a kocsmában igazoltat, és ott cigány is van, rászól, hogy „Na, Gazsi, mit loptál és már repül is két pofon”. A társaság hálásan röhögött. Ezen mi heherészni sem tudtunk, viszont a gyomrunk felfordult és gyorsan elköszöntünk azzal a dumával, hogy még éjjel Pestre kell érnünk. Egy halom rántott csirkét erőltettek a kezünkbe. Bár hányinger környékezett a „vicces” rendőrtől, jobbnak láttuk, ha nem vitatkozunk. Az utcán némán mentünk az öreg Škoda Octaviához, majd anélkül, hogy összebeszéltünk volna, az árokba dobtuk a csirkefalatokat.
A ’80-as évek elején a Marx téri aluljáróban állított meg és igazoltatott egy rendőr. A széldzsekimen virító amerikai zászló háborította fel a szocialista rend őrét. Le is akarta szedetni velem, de a diktatúra vasmarkának szorítása addigra már annyira gyengült, hogy látva, a néhány négyzetcentiméternyi csillagos-sávos lobogó nem matrica, hanem varrva vagyon, eltekintett az azonnali eltávolítástól, de megígértette velem, hogy nem lazítom tovább a rendszer gránit-szilárd alapjait.
A történeti hűség kedvéért: azokban a régmúlt időkben is találkoztam rendes zsarukkal. De az egy másik történet.
Mindenesetre évtizedeken át, ha azt hallottam, hogy „Segítség, rendőr!”, nem tudtam, hogy valakit éppen kirabolnak és ezért kiált rendőrért, vagy éppen a rendőrök miatt kér segítséget.
