Ritkaság, hogy dicsérni lehet az immár csak nyomaiban közszolgálati tévét, de ez most ilyen alkalom. Méltó módon köszöntötték ugyanis 81. születésnapján Sándor Györgyöt, aki eredetileg humoralistának mondja magát, de napjainkban már jobban illik, ha azt mondjuk rá: intézmény. Az M5 – oktatási, ismeretterjesztő, kulturális - csatorna esti beszélgető-műsorának (Ez itt a kérdés) vendége volt, s lényegében minden médiaiskolában tanítani lehetne ezt a háromnegyed órás programot. Pedig nem történt semmi különös. Egy remekül felkészült riporter, Sipos Szilvia igyekezett mederbe terelni az állandóan el-elkalandozó alanyt és nem ő tehet róla, hogy ez csak elvétve sikerült.
Sándor Györgyöt ugyanis nem lehet kordában tartani. Mindenről eszébe jut valami, egészen másról kezd el beszélni, hogy aztán visszatérjen az eredeti témához. Mintha a szabad asszociációk gyűjteményének illusztrációját adná, közben elmond – és nem szaval – pár részletet néhány versből és felidéz ismert embereket, akiknek sokat köszönhetett pályáján. Vagy csak érdemesek, hogy emlékezzünk rájuk.
Valahol, a beszélgetés közepe táján elhangzott a kulcsmondat: „A mai napig nem bocsátom meg magamnak, hogy nem mentem el Karinthy Frigyes temetésére”. Joggal tekinti ugyanis őt – Örkény Istvánnal együtt – „szakmai” elődjének. Ezúttal nem mondta, de persze neki is alapelve, hogy „a humorban nem ismeri a tréfát”. Csakhogy az idézett mondat egészen sándorgyuris. Hiszen – fejtegette – akkor már öt hónapos volt, tehát ott lett volna a helye. De aztán – és talán e mulasztás dacára – megtanult járni, beszélni, írni és ezért lehet most itt.
Egy ember, aki egészen más, mint az átlag. Ráadásul különleges tehetsége van nemcsak arra, hogy kifejezze gondolatait, hanem arra is, hogy mindezt a fonákjáról tegye. Ettől lesz egyedi és megismételhetetlen. Ezt úgy magyarázza, hogy mindig is a szabadságvágy vezérelte. Amihez még hozzáteszi, hogy nincs különösebben nagy humora. Valóban nem kabarét csinál, nem lehet rajta teli szájjal röhögni. De mindig el kell gondolkodni azon, amit mond. Mert – és itt a rejtély egyik nyitja – „a megszokásokat felrúgom”. Ezért lett Magyarország egyetlen humoralistája. Amikor ifjú korában egyszer megkérdezték tőle, mit írjanak a leendő előadás plakátjára a neve mellé, hát ezt adta meg. „Na, de ilyen nincs” – felelték. Mire ő csak annyit válaszolt: „Most már van”.
És milyen jó, hogy van. Meg az is, hogy lehet részleteket idézni korábbi tévés műsoraiból. Amikor például a nyilvános WC-be siető embereket állított meg, hogy egy kicsit beszélgessenek. Vagy amikor útba igazítást kért térképnek látszó szabásminták segítségével. Az interjúban meg is említette, milyen sokat köszönhet Szinetár Miklósnak – egykori főiskolai tanárának -, aki az összes előadóestjét felvetette az egykori Magyar Televízióval. Igaz, a mai napig nem adták le őket – tette hozzá azzal a szelíd és kedves szarkazmussal, ami mindig is jellemzi őt. De jó, hogy megvannak, mert így legalább a remény él, hogy valamikor adásba is kerülhetnek. Hiszen 40 évig a munkáját sem ismerték el túlzottan. Az utóbbi 10-15 évben pedig – szavai szerint - díjeső hullott rá, 2011 óta például Kossuth-díja is van.
Sándor György április 4-én volt 81 éves. Megmaradt haja megőszült, arca kicsit barázdáltabb, de amúgy a kor nem látszik rajta. Különösen, ha beszél. Márpedig mindig beszél. Az M5 műsora a végén átment mini-előadóestbe. Ott előbb a szavak – vagy inkább egyetlen szó – hatalmát érzékeltette. Egy idős lelkész-barátját idézte, aki egy találkozás kapcsán arról írt, hogy 50-60 évi szolgálat után egyetlen szó – a mégis – maradt meg az emberek emlékezetében. Azóta el lett rontva az életem– mondja Sándor György –, mindig elém ugrik ez az egyetlen szó, amiben több van. S idéz irodalmi műveket, neves szerzőket, a közös pedig az bennük, hogy a mégis – az előadó által kiemelve – különleges jelentést kap.
Majd – szinte észrevétlenül – már Karinthy Frigyes egyik alapműve, A cirkusz részletének parafrázisa hangzik el, a humoralista saját életére vetítve. A nagy előd hőse a kupolába mászik fel és a nyaktörő mutatvány végén ott játssza el hegedűjén „a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívembe”. Sándor György azonban nem lenne az, aki, ha nem tenne egy sándorgyuris csavart a végére. Hiszen ő maga is eljut a csúcsra, de akkor rájön, hogy a vonót lent felejtette. „Most kezdhetem elölről?” – kérdezi, s a műsornak ezzel vége, de persze ez a mondat is többfenekű (mint nála szinte mindegyik). A válasz pedig nem lehet más, mint igen, tessék elkezdeni, de még inkább folytatni, lehetőleg még sokáig. Játszd újra, Sándor Gyuri!
(P.S. Azt tudjuk, hogy az Uránia Nemzeti Filmszínházban május 10-én újra bemutatják a Sándor György 80. születésnapjára készült filmet és utána ő maga is fellép újabb előadóestjével. Hogy az M5 – vagy az MTVA bármely csatornája – mikor tud ehhez hasonlóan színvonalas, remek adást készíteni, az viszont egyelőre a jövő titka. Talán nem kell várni a következő születésnapig.)
