Az apám imádta az amerikai filmeket. Pontosabban a filmek azon pillanatát, amikor valamilyen baj esetén egyszerre lódult meg szirénázva a rendőrség, az FBI, a mentők, a tűzoltók, mindenféle szolgálat, hogy ki- vagy megmentsenek valakit. Bűnügy, katasztrófa, baleset, szinte mindegy, mert ugyanaz volt a koreográfia.
Ezt az amcsik tényleg nagyon látványosan mutatták meg, feszes dramaturgiával, meggyőző képekkel, sodró lendülettel. Apám imádta, ahogy „mozgásba lép a rendszer”, mert ebben annak bizonyítékát látta, hogy ott igenis ennyire fontos az emberélet. Az egyes ember élete.
Értelmetlen lett volna árnyalni a képet azzal, hogy mindez csupán film, ügyes trükk, forgatókönyvi fordulat. Az életben nyilván ott is körülményesebb és lassúbb a „rendszer”, s azt is kapargathattuk volna, hogy tán nem mindenütt és nem mindenkiért törik így magukat a rend, a biztonság és egészség őrei. (Más amerikai filmekből tudjuk, hogy azért ott is vannak páriák, és itt-ott könnyebb átlagos fehér emberként túlélni, mint pénztelen színes bőrűként.) Mondom, lehetett volna közelíteni mindezt a valósághoz, de ez a fénytelenített valóság is sokkal nagyobb odafigyelést és gondoskodást tükrözött volna, sokkal humánusabb mentalitást, mint amit ő sokat látott ká-európai polgárként valaha át- vagy megélt a hazai „rendszer” részéről. Vásznon még a rutin is varázslatnak tűnt.
A második világháború végén született, vagyis az a tapasztalat ivódott a sejtjeibe, hogy az emberélet nem túl sokat ér, elég ha a sorsa (vagy sorstalansága) rossz irányba fordul, s máris garmadába dőlnek a holtak körülötte. Ráadásul sokakról még ma sem tudjuk, miért is haltak meg (már a hangzatos szavakon túl) valójában. A rövid átmeneti időszak után a hamar megerősödő kommunista rendszer sem arról vált nevezetessé, hogy oly nagyon odafigyelne az általa csak masszaként kezelt alattvalókra. Minden, ami az embert egyénné tette volna – szó, gondolat, tett – csak zavarta a rendszert, hiszen az önállóság minden csíráját meg kellett figyelni, ki kellett vizsgálni, hogy passzol-e a direktívákhoz, hiszen csak ennek alapján dőlhetett el, hogy ér-e valamit a hordozója. Számíthat-e a rá a Párt, a Vezető. De ha még passzolt is, akkor sem volt több puszta foltnál, amely lelkesen olvadt be a menetbe ünnepekkor, vonult ki tapsolni. Nem volt más csak egy csattanó tenyér, eleven pixel az élőképben, erőtlen visszhang.
Bár a román kommunizmus időszaka sem volt homogén, hol enyhült, hol szorított, hogy végül totális abszurdba torkolljon, azt mindvégig világossá tette, hogy az egyenlőbbeken kívül nem nagyon érdekli a sokoldalúan fejlett szocializmus parányi alkatrésze, az ember. Nem is emberként gondolkodott róla. Számokról vagy egységről, termelékenységi mutatóról, az ötéves terv végrehajtójáról. S bár a vége felé mindent megtett, hogy sokan legyünk (az abortuszt szigorúan büntették), ezt nem a nagy család után vágyakozó Apa szeretete diktálta, hanem valamiféle hagymázas elképzelés a Kárpát-medence vezető erejéről.
Egy ilyen rendszerben nem élni lehet, hanem túlélni. Bekkelni, vegetálni. Az esélyeket pedig nem a rendszer működőképessége, érzékenysége, reakcióideje határozza meg, hanem a leleményesség. A kijárási faktor. Kinek milyen használható ismerőse van, kit tud lekenyerezni hivatalnokot, fontos embert szappannal, disznóhússal, ha baj van. Ki tud vinni köt- és gyógyszert, netán orvost is magával az operációhoz. Mintha a természetes szelekció némi művi beütéssel érvényesülne. Verseny lenne ez is, sok sunyi akadállyal.
Tudjuk jól, hogy a rendszerváltás sem hozott e tekintetben forradalmi változást. Csak ma már hihetőbben imitáljuk a normális állapotokat (lásd még: senkit sem hagyunk az út szélén).
Talán apám arra vágyott egész életében, hogy egyszer érte mozduljon meg egy láthatatlan rendszer. Spontán. Csak azért, mert ez a dolga. Erre esküdtek fel. De úgy mozduljon meg, hogy ne ő legyen az áldozat és a mentős is egyszerre. Világéletében két lábbal állt a földön, ami jobbára azt jelentette, hogy tudta, mi a menekvés ára. Mennyiért kapcsolják be a szirénát. Akkor is tudta, amikor tényleg eljött a drámai pillanat az ő ká-európai filmjében. Amikor hangosabb a zene, amikor eldől a csata Jó és Rossz között. Tudta, mennyit kell adni zsebbe a nővéreknek, s mennyit az operáló orvosnak. Euróban, mert az mégiscsak másként fest, mint a forint. Azt komolyan lehet venni.
Persze van, amit nem lehet sem ösztönözni, sem lekenyerezni. Ahogy mondani szokás, a pénz nem garancia arra, hogy a film jó is legyen. Az csak a végén derül ki. És ki szokott reklamálni a pénztárban, ha elmaradt a hepiend? Senki. Akkor miért tenné egy elrontott műtét miatt? Én is ebben a filmben téblábolok, így fel sem merült bennem, hogy visszakérjük a pénzét, netán, hogy valaki személyesen szóljon a maga őszinte nyerseségével: elcsesztük. Még az is megfordult a fejemben, hogy a kórházi széfben talált pénzt szétosztogatom, ahogy ő maga akarta, ha gyógyultan távozik.
Hiszen ez is távozás, ha jobban belegondolok. Kicsit olyan, mint a sírósabb amcsi filmekben, ahol direkt a nézők könnyzacskóira hajtanak. Ahol az ember alig több, mint a zárójelentése.
