Ez a történet egy rókáról, egy sirályról és egy fehér kapuról szól. Nincsen más az úton, csak ők.
Éjszaka van. A róka hajnalban már messze bent jár az erdőben, olyankor hiába várnám. Aki érkezik, egy ezüstszín Porschéból néz ki rájuk, a kocsit nemrég tankolta tele, csak szemmel követi az idegen testeket az ismerős zöld és kék vásznon. A januári csönd tizenkét fokos, jóval melegebb az átlagnál. Naponta kétszer teszi meg ezt az utat. Ki tudja, miért dönt úgy akkor éjszaka, hogy félreáll, és leparkol a pad mellett. A motor meleg, kicsit hagyja hűlni, csak utána száll ki, amikor már nincs más körülötte, mint az éjszaka. Egyikük hagyja, hogy átölelje. A másik azt, hogy az autóból lassan kecmeregjen ki, mint nehéz paplan alól a téli virrasztás. Ahogy becsapja az ajtót, a felerősödő hangokat a szél viszi el az óceán nyílt vizei felé. Nincs ott senki. A végtelen horizont egyetlen mozdulat, hajnalban majd a partra lélegzi ki az álomszagú algát, hogy aztán újra visszafogadja magába.
Talán ezért nem veszi észre a nőt, ahogy ott ül egymagában. Az óceán végenincs szállal veszi körbe. Minden úgy van, ahogy szokott, a csodák természetük szerint hangtalanul sétálnak végig a parton.
A nő a mosodában dolgozik, esti kimenőjén mindig ehhez a padhoz ül ki nézni a vizet. Legalábbis így képzelte, mert kimenőről szó sem volt, csak mióta kitört a botrány. Hogy mennyi víz fér meg egy emberben, őt látva nevetséges kérdés. Napközben a fehér lepedők között, a forró gőzben súrolta vörösre a kezét, esténként a sós levegőben szellőztette ki az aznapi szennyest. Most is látom, milyen szürke az arca. A szemében nincsen semmi, mert az ürességnek a testét, arcát hiába keresném.
A róka én vagyok, a mosodában őt csak Madonnának hívják. A feje vékony nyakához képest nagynak tűnik, csontosra fogyott vállain szinte billeg, amikor lép. Mintha le akarna esni. A szája van ellensúlyozni az egyensúlytalanságot, húsos ajkai lefelé görbülnek, nem mondanám szépnek. Disszonáns. Az orra tömpe, a szemei üresek, de mintha ez is csak azért lenne, hogy annál több üresség vetülhessen belőle a földre. Nem néz sehova, olyan, mint az ablaküveg, madarak repülnek bele, és zuhannak le a talajra, annyira átlátszó, lélektelen. A szemöldöke tépett, bozontos középtájt, egyetlen vékony csík, mintha ceruzával rajzolták volna, s ettől az egész arc kap egyfajta bohócos jelleget, nem lehet komolyan venni a fájdalmat, amit sugároz magából. A homloka széles, tágas, mint nyári éjszakákon az ablakok, de kívül-belül áll a levegő. Nem mozdul semmi, a hajtőnél ejtett választékot elmossa az eső és a szél, jobb is így, nem hisz a határvonalakban. A füle szép. A kagylókban gyöngyöt csiszol, míg küzd önmagával, míg küzd azzal, amit hall kívül, és ami belül duruzsol, a kettő között lehetne néha csönd megpihenni. Nem ez az állandó zakatolás.
A partra ezért szeret kijárni. A januári nárciszokról nem beszél, pedig azok az oka mindennek, a víz csupán ürügy. De jobb a vízre fogni, mert akkor titok marad, megőrzi magáénak, tisztának és érintetlennek. Négy hónapja él itt. Abban az időben kezdték meg donnybrooki ásatást, az engedélyeket megkapta a rend, hogy exhumálják a halottakat. Mert a földet halottakkal tele nem lehet eladni. Ez volt a feltétele a hatóságnak, és az apácarend vezetősége egyhangúlag úgy döntött, ennyi áldozatot megér. Szűkében voltak a pénznek, és az adósságot törleszteni kellett már, nem volt hova tovább húzni az időt. Ki gondolta, hogy az 1837-től működő mosoda napjai meg vannak számlálva? 1992-t írtunk.
Bukott nőből mindig volt elég. Az apácák ilyenkor összenéztek, maguk közt szólva persze más szavakat használtak, a megesett például, úgy hitték, tartást ad majd a lányoknak. Annyit megértettek az elmúlt bő száz év alatt, a külsőségekre adni kell. A férjezetlen anyákat, könnyűvérű nőket, a társadalmon kívülinek ítélt asszonyokat mosónőnek hívták, rehabilitáció címén kerültek a rendszerbe, hogy aztán az évek alatt felőröljék a fiatalságukat, szépségüket, mindazt a fényt, ami a szemükben még megmaradt. Volt, aki a csipkeverés közben a fehér cirádákba feledkezve menekült el önmaga valósága elől, mások mosás és varrás közben döntöttek úgy, a monoton mozgás az egyetlen útja a megváltásnak. Mert van olyan, amikor a kopaszra borotvált fejen hiába csillan meg a napfény, nincs mit átmelegítsen, kihűlt a lélek, hideg a helye is. Van olyan, hogy nem süt ki a nap egy reggel, és aztán éveken át úgy marad. Ebbe is bele lehet feledkezni. A szennyes végtelen halmokban gyűlik, amit reggeltől kimosnak, másnapra újra bepiszkolódik, képtelenség minden foltot eltüntetni a világ lepedőjéről. Van kenyér, van víz és van csönd is. Fülsiketítő, a kedves szavak helyett és a mosoly helyett, amit elvetett magában mindegyik asszony, amikor a benne növekvő életet kioltotta. Senki nem kérdezi, miért tette. Senki nem bánja, hogy lehetett volna máshogy. Senki nem érez semmit a gőzben, hiszen levegőhöz is alig jut.
Van korbács is, és van megszokás. A hideget elfelejti az ember, hamar olyanná válik, mint az állatok. Szeret magára úgy gondolni, mintha macska lenne, vastag szőrmebundával a bőrén. Szereti magát nyalogatni, álmában összegömbölyödni, mert ha valóban megtenné, pálcával csapnának rá, mit is képzel. Nem képzel ő semmit, bár tény, az utolsó szálak a lehetségeshez kötik, mindahhoz, ami a fejében van. Az óceán képe tartja meg, a lehetséges horizont végtelenbe vesző útja. Néhány foszló szál a múltból, nem is képek, csak a fény sávban érkező suhanásai.
796. Ennyi csecsemőt számolnak a szennyvíztárolóban megtalált testeket listázva, jobb nem csecsemőnek hívni, mert a túlzás annyira emberi minőség. A róka én vagyok, és egy Whitegate nevű tábla alatt várok. A sirályt hiába mutatnám be, mindig más formát mutat, megragadhatatlan. Annyit tudok csak róla, hogy szereti a nárciszokat, különösképpen a januári nárciszok a kedvencei. Míg más országokban a hó és a hideg csikorgására ébred a világ, itt a sirályok vijjognak a nárciszillatú tengeri szélben. Az öböl mély, mindarról, ami a Magdolna-mosodákban történt, hallgat, elnyeli. Hallgat a vetélésekről, hallgat arról, hogy az ír nők hogyan repülnek át a másik szigetre, abban bízva, hogy ott megszabadítják őket a terhüktől. Van, aki tehernek nevezi. Van, aki súlyként gondol rá. De egy sincsen, aki könnyebben érkezne haza a küretről Írországba. A repülőn és a hajón egyaránt a kiszolgáltatottság pózát látják maguk előtt, saját testüket az intimitásra emlékeztető, de azt megcsúfoló kitárulkozó létben. Az emberi élet paradoxona, hogy a teremtésre termett női forma kész kivetni magából mindazt, ami élő benne, és mindeközben ugyanúgy kel fel és nyugszik le a nap.
A szenvtelenség, amivel a természet jelen van, mindegyiküket emlékezteti arra, nincs mitől félni, mindent ki lehet aludni, mindent magunk mögött lehet hagyni, ha elég erősek a hullámok égen, földön, vízen.
Madonna a hajó elején áll, amikor ezeket gondolja. Cobh kikötője már felsejlik, ő még nem sejti, hogy várni fogják a parton. Minden gyorsan történik majd. Az igazoltatás, a rendőr kezében lévő elemlámpa fehér fénye, ami szinte kiégeti a szemét, lehetne a túlvilág felé nyíló kapu, lehetne, hogy a műtétből egy másik világban ébred, lehetne, hogy átnyúlik a fájdalom egy tágasabb térbe, de a tágasságban nincsenek apácák, se számon kért életek.
