ahogy a magánynak formát adunk, minekünk is azt ad a csend,
ahogy a semmiből szürcsölünk, belőlünk is elvész egy korty,
ahogy megelevenül általunk valaki, a rabjai leszünk,
mint macska dörgölőzik a homály, puha léptei a lábnyomomba illenek,
ahogy ujjlenyomat marad a poháron, úgy a pohár formája is a kézben,
ahogy eltévesztem a szavakat, úgy a szavak is zavarnak engem,
ahogy a legszebb mondat után is kínossá nyúlik a csend,
ahogy a kudarc sem biztos pont, hogy már örökre úgy marad,
ahogy csak alakítom, engem is alakít, görbít a közöny, a kor,
ahogy a fiam keze a lányom kezében az enyém,
ahogy az anyjuk engem fogott, úgy kapaszkodtam belé,
ahogy nézem őket csak elveszek, homályosan,
formátlanná leszek, elfogyok egészen,
nem kell a végén csak egy kis skatulya,
amiből kifogyott a gyufa, belefektetnek,
öreg tücsköt-bogarat, odaillek a vitrines polcra.
