A szovjethatalom éveiben elhalálozott jeles személyek utolsó szavairól megannyi, már-már morbid anekdota és vicc terjedt el. Ha valakinek a gyászjelentésében megjelent a tüdőgyulladás, akkor az utcai humor azonnal hozzáfűzte: „hideg volt a golyó”. De az immár 80 éve, 1939. április elsején a moszkvai helyiérdekű vasúton váratlanul elhunyt Anton Szemjonovicsról csak azt beszélték, mindössze ennyit mondott: "Makarenko író vagyok."
Az utókor találgat. Ugyan miért nem vállalta a legendás gyerektelepek (egyébként állásából elbocsátott) alapítója, a sztálini korszak még életében bálvánnyá emelt nevelője a pedagógus mivoltát? Hozzátehetjük: a modern Makarenko-filológia éppen az írói munkásságot tette kérdésessé, a pártfogó Gorkijnak tulajdonítva a világszerte nagyra értékelt művet, a Pedagógiai hőskölteményt.
A makarenkói életmű „rejtélyeire” nagyon korán – még Nyugat-Németországban, Marburgban - nagy erőket fordított az európai neveléstörténet. A feszültség a praxis imponáló pragmatizmusa és a „makarenkói elmélet” doktrinersége között; a „kommunizmust építő szovjet társadalom horizontjának” felkínálása és a „holnapi ebéd öröme” közti dráma; a „szovjet patriotizmus” és a valóságos „kommunalét” közti ellentmondás; az eleven ember és a bálvány-sors óriási távolsága mind-mind a kutatói érdeklődés tárgya volt. Még az eszméiben csalódott ember, a becsapott közszereplő öngyilkossága is felmerült - ezt azonban nem támasztották alá tények.
Más elemzésekben a vidéki (ráadásul ukrajnai) lét provincializmusának, a helyi hatalmak bürokráciájának kritikájából nő ki (mint a csehovi három nővér kései leszármazottjának) ábrándképe Moszkváról, innen megannyi illúzió, melyeknek nyomán „hagyta magát megvezetni”. Megint más elemzések a kommuna névadójából, a telep pártfogójából (Dzerzsinszkij) kiindulva mégiscsak egyszerű „csekistát”, a szovjethatalom pofozkodó tenyerét-öklét látják és láttatják a legendás alapítóban.
A szikár tények szerint a szovjet-oroszországi polgárháború nem csupán felégetett gabonaföldeket, az éhínséget hagyta maga után, de árván maradt, tolvajjá, csavargóvá, gyilkossá züllött gyerekeket, kamaszokat és ifjakat is. A fiatal tanító az ő „pacifikálásukat” kapta feladatul, s e feladat vált küldetéssé (egyébként tagadhatatlanul találkozva a szocialista utópiák jövőorientáltságú gyerekfelfogásával). Úgy vélte, nem csupán elszigetelni kell a háború ifjú áldozatait a békés építésre, gazdálkodásra készülő társadalomtól, hanem hatékony rehabilitációval megszabadítani őket rettenetes múltjuk terheitől. E feladat eszköze lett a „kommuna-lét”, azaz a közösség önkormányzó-önigazgató autonómiája, valamint a létfenntartást biztosító, jól szervezett és jövedelmező munka. A Makarenko-növendékek jelentős része esett el később hősként a honvédő háborúban, más része pedig a sztálini gulágok áldozatává vált. Úgy tűnik tehát: autonóm emberekké váltak.
Megismételhető-e, általános törvényszerűséggé emelhető-e mindaz, ami a makarenkói életműből máig sugárzik? Odailleszthető-e az amerikai Flanagan atya Boys' Townja, az éppen 75 éve alapított, rövid életű debreceni Fiúkfalva, a Sztehlo Gábor-féle zugligeti Gaudiopolisz , a Janusz Korczak vezette varsói árvaház, a madridi vagy columbiai csavargógyerekek Benpostája - e vállaltan makarenkói ihletésű jezsuita gyerekköztársaságok -, vagy a lengyelországi drogkérdést kezelendő létrehozott Monar-tanyák mellé?
„Ott és akkor, azon gyerekek számára életmentő "forradalmi pedagógiai" gyakorlat, abból kiemelve félelmetes zsákutca” – írja igen tisztelt kollégám erre egy internetes diskurzusban. „Ott és akkor”. Vajon nem minden pedagógiai helyzet „ott és akkor”? Nota bene maga Makarenko írja a Hőskölteményben kritikus feletteseiről: „Ezekben az emberekben túlteng a szillogizmus. Ez az eszköz jó, emez rossz, tehát mindig az első eszköz alkalmazandó. Hogyan bizonyítsam be nekik, hogy az én munkám egyébből sem áll, mint többé-kevésbé hosszadalmas műveletekből – némelyik évekig is elhúzódik –, s amellett olyan összeütközések jellegét viseli, amelyek bonyolult szövevénybe bogozzák össze a kollektíva és az egyén érdekeit. Hogyan győzzem meg őket arról, hogy hétévi munkám alatt a telepen nem volt két teljesen hasonló esetem”.
Hasonló esetek? Gyarapodóban vannak-e világszerte (országszerte) azok az emberi környezetek, ahol elvadult gyerekhordák várnak jobb sorsra? Válasz lehet-e erre a - makarenkói - gyerekkommunák hagyománya? A jó megoldás, a „jó helyek” teoretikus és praktikus keresésekor nem kell-e a pedagógiai szigetek különböző, de mégiscsak bekövetkező, alapvetően tragikus végét is elemzés tárgyává tenni? Létezik-e a pedagógia világában „egy megszerkesztett szép jövő”? S ha nincs, ha nem tételezünk ilyet, nem maradunk-e eszköztelenül?
Író vagyok, mondta a haldokló a vonaton. Pedig nem ismerte a mi Ady Endrénknek Móricz Zsigmondhoz intézett verse utolsó sorait. „S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.”