- Egyszer azt mesélte, hogy a Kossuth-díj átvétele után összefutott egy szintén költő barátjával a Városmajorban, aki gratuláció gyanánt annyit mondott: „Ez azért el van túlozva, Zsuzsa”, mire ön elnevette magát. Hogy érzi, három hónapon belül két díj és egy jelölés nem „túlzás”? (A Vak Remény a Libri tízes listájára is felkerült.)
- Váratlanul ért mindegyik, nem hittem volna, hogy így alakul. Ugyanakkor ami szakmailag, a személyemtől különválóan érdekes, az az, hogy költészeti életművet díjaznak, noha általában inkább a közérthetőbb és sokak által olvasott próza az, amit az olvasó kitüntető figyelme kísér. Ezzel együtt ennek a kötetnek elég nagy volt a szakmai visszhangja, szóval, bár rendkívül megtisztelő és örömteli mindkét díj, egyik sem volt annyira meglepő, mint a Kossuth-díj.
- Korábban, egész pontosan 2004-ben már tervezte, hogy megjelenteti összes verseit, kész is volt a kötet, ám akkor mégsem lett belőle semmi. Miért váratott magára 14 évet? Rájött, hogy korai még?
- Korai volt, igen. Erőt vett rajtam a lelkiismeret-furdalás, hogy ahelyett, hogy életkedvet adna az embereknek, pusztító lesz, ezért úgy döntöttem, hogy csupán az akkori kötet új anyagával, az Üdvözlégy, utazás!-sal rukkolok elő. Azt hiszem, jó döntés volt, egyfelől, mert az akkor kiadott “összes” három azóta megjelent kötet hiányát jelentette volna, másfelől pedig most érzem igazán úgy, hogy teljes az életmű. Hébe-hóba azért írok még verset, de inkább arra készülök, hogy egyfajta élet-összefoglalásként az egyéniség kialakulásának történetét írjam meg régi családi fotókon keresztül.
- A kötet címét is adó Vak Remény megszemélyesített valaki, több szerepben is felbukkan. Mit tudunk róla? Ki ő?
- Elég furcsa kapcsolatból született – egyik felmenője Assisi Szent Ferenc, a másik pedig Csokonai Vitéz Mihály. Afféle allegorikus alaknak érzem, aki jelen van a mindennapjainkban. Ezerszer megcsúfolódik, mégis hiszünk benne, hiszen másként nem tudnánk élni.
- A gyűjteményes kötet első, azonos című, új ciklusában koldusként is látjuk őt. A Vak Remény egy napja című négysoros kendőzetlenül ki is mondja róla, hogy „az utcasarkon ül, számolja a műanyag pohárba ejtett érmék koppanását.” Illetve a kötetzáró, Kalkuttai Teréz emlékének szentelt, szintén új India-versekben még tovább megy a Teréz anyával azonosítható „én” és azt állítja, hogy „a koldusokkal együtt az utcán haldoklik a jegyesem.” Mi ez a sokszor visszatérő koldusmotívum a verseiben?
- A koldusfigura nekem nagyon sokat jelent, fiatalkori élményeim fűződnek hozzá. Az ötvenes években tilos volt koldulni ugyanis. A nagy hazugságnak része volt az is, hogy Magyarországon nincs szegénység. Később, külföldet járva, majd hazajőve szembesültem vele, milyen sok a szegény valójában. Volt egy megrázó szófiai élményem, aztán már itthon mintha az a koldus jelent volna meg egy SPAR előtt. Az ő történetét írtam meg A zöld dzseki című versemben: hiába ajándékoztam neki a dzsekimet, ellöktem magamtól, amikor köszönete jeléül átölelt és meg akart csókolni. Elkaptam az arcomat, de így is összenyálazta a számat. Előtte mesélte, hogy TBC-s volt. Úgy éreztem, joggal löktem el magamtól, mégis megszégyenülésként éltem meg. Együttérző alkat vagyok. Nem szent, távolról sem, de egész életemben az emberi méltóságból kizártak helyzetébe gondolom magam. És akkor adódik egy próba, amit nem állok ki. Mert mihelyt az érdekeim mások, magam is mássá válok.
- Csalódást okozott, hogy sokként érte a hajléktalan ölelése?
Igen, mondhatom, hogy csalódást okozott. De persze az emberben a józan érvek is jelen vannak, és ha nem hagyom, hogy egy TBC-s koldus megcsókoljon, vagy viszolygok az érintésétől, az nyilván a racionalitás gyászos diadala a könyörület felett.
- Kalkuttai Teréz sosem vallott kudarcot?
Ő éppen azért nagy példa, mert annak ellenére folytatta, amit megfogadott, hogy időközben a rengeteg nyomorúság láttán elveszítette az istenhitét. Szentté, sőt boldoggá sem akarta avatni az egyház emiatt, csak aztán győzött a józan belátás. Érdekes, hogy a spirituálisabb tartalmú India-versekhez közvetlenül nem Kalkuttai Teréz, hanem Kertész Imre vezetett. Arról írt, hogy hazajött és átkelt a Keleti-pályaudvaron, a beköltözött hajléktalanok és hangoskodók között, és ahogy lábalt át rajtuk, úgy érezte: „nincs bennem szeretet”. Ez a megfogalmazás szó szerint összecseng Teréz szavaival. (A versekben kurziválva Teréz szövegeiből idézett sorok olvashatók – a szerk.) Furcsa volt ezt a két szerzőt vagy ismert mai alakot egymás mellé állítani, de ezek afféle titkos összefüggések. A lényeg, hogy ez a mondat indított az India-versek megírására. Hogy a valódi együttérzés lehetetlen dolgokra kényszeríti az embert, és mindnyájan szabadulni akarunk a kényelmetlen helyzetekből. Az igazán részvéttel teli ember, vagy az igazán hívő – akkor is, hogyha nem feltételezi Isten létezését – nem tudja elviselni azt, hogy mások milyen elhagyottságban élnek.
- Nagy „mestere”, Pilinszky János mondja egy ikonikus haláltábor-fotó kapcsán, hogy ami megtörtént, bármilyen képtelenségnek számít is, utólag jóvátehető, s hogy a salakos út jóvátehetetlen közönyében, a meszelt karámra emlékeztető deszkák előtt a krematórium felé vonuló öregasszony és a három gyerek megállítható. Hogyan? Van ehhez köze a vak reménynek?
- Nagyon sok köze van. Valóban megrendítő ez a fotó és a hozzáírt Pilinszky-szöveg. Meg hát az egész költészete, amely egy idő után mélyen magába foglalta az Auschwitz-élményt, amelyet ő nem zsidókérdésnek tekintett, hanem az emberi sors alaptörténetének. Azt remélem, és hiszem, hogy Pilinszky is úgy gondolta, hogy lesznek, akiket egy életre megsebez ez a történet: az öregasszonyé, akit a három kisgyerekkel hajtanak a krematórium felé. Szerintem tudta, hogy sokan azt érzik majd: osztoznak velük. Velem is ez történt. Nem volnék érintett származásilag, de nagyon is érintett vagyok mint a bűnt elkövető nemzet tagja. Továbbá érintett vagyok mint egy olyan közösség tagja, amelyik elmulasztotta a történelmi lelkiismeret-vizsgálatot. Pilinszky ugyanakkor bizonyos értelemben helyettünk is bűnbánatot gyakorol. Legalábbis ebben reménykedünk mi, akik a vak reménybe vetjük a bizalmunkat. Holott tudjuk, hogy vak, de azért az is sejthető róla, hogy a végén látni fog és megítél minket. A végén mindig eljön a számvetés ideje.
- Azért vannak pozitív példák is.
- Persze, sok szép példát tudok én is: voltak emberek, akik nem vesztették el az önbecsülésüket. Az a kérdés is nagyon foglalkoztat, hogy hogyan történtek kibontakozó diktatúrákban az árulások, és hogy mondhatott például Nemes Nagy Ágnes példaadóan nemet. Amikor ugyanis felkérték, hogy vegyen részt a Rákosi születésnapjára készülő antológiában, azt táviratozta az írószövetségnek: „sajnos elvesztettem a tehetségemet”. Ez gyönyörű és szellemes mondat.
- Áthallásokkal teli, amit mond. Mintha nem csak a múltról beszélne. Mintha nem csak egyes konkrét, valamikor régen történt eseményekről szólnának a versei…
- Nem véletlen. A Mi ez a hisztéria című versemben például azt az élményemet írtam meg, amikor 13 évesen, először hallottam a zsidóüldözésről. A könyvtárban egy idősebb könyvtárosnő karján megláttam a számsort. Megkérdeztem tőle, mi történt vele. Felzaklatott a válasza. Otthon elmeséltem egy ránk vigyázó tanárnőnek, aki kamaszkorom példaképe volt, ő pedig válaszként ügyes szemléltető ábrákat skiccelt a papírra, hogy hogyan ismerhetem fel a zsidókat. Elszörnyedtem. Hogy nem tudtam róla eddig? Hogy lehet, hogy a családom nem mesélt semmit? Ő hidegen nézett és csak ennyit mondott: Mi ez a hisztéria? Ez a mondat és ez a történet cseng bennem vissza, amikor az ellenzéki tüntetőket vagy a másként gondolkodókat hisztérikus tömegnek bélyegzi az aktuális hatalom. Nagy baj, ha hisztériának minősítik egy gyerek vagy egy reménykedő ember reflexióját.
- A Ha van lelkünk ugyan című versét annak a Visky András erdélyi írónak ajánlja, aki egyszer azt nyilatkozta, hogy „nem ismerek radikálisabb politikai magatartást a szelídségnél és a szeretetnél…” Miért neki?
A Mint aki látja a hangot című műve nagy olvasmányélményem, lenyűgözött az a diktatúratörténet, ami velük, a családjával esett meg. Sosem jártam Erdélyben, most pedig már túl késő. Akkor kellett volna elmenni oda, amikor segített volna a jelenlétem. Felnőttként nem jártam a Felvidéken sem, mert annyira élénken élnek bennem az egész kicsi gyerekkori emlékeim és apám története, hogy nem akarok történelmi ábrándon ringatózni. Teljesen tisztában vagyok a realitással és a történelem fordulataival is, illetve azzal, hogy mit kell elfogadni és mit lehet követelni. Azt hiszem, egyedül az emberi méltóság megadását lehet követelni. És ha az rendben van, akkor minden rendben van. Ebbe beletartozik csodálatos anyanyelvem használata is. Visky Andrásra visszatérve, az ő élete elevenedik meg abban a pár sorban, amikor a Vak Remény épp egy cselédlány bőrébe bújik. Miután a családot kitelepítették, András édesapját pedig börtönbe zárták, a fiatal dajka magával vitte a gyereket és bekéredzkedett vele a Duna-delta lágerébe. Amíg ilyen emberek vannak, addig van okunk a reménykedésre, hogy nekünk is sikerülhet.
+ 1 kérdés
- A Ha van lelkünk ugyan egy 444-en megjelent cikk és Urfi Péter kutatása szerint, 2017-ben, online felületen a legtöbbet megosztott vers volt. Máig több mint százezren olvasták. Mi lehet a titka?
-Valamiért sokakat megszólított. A verseim általában monológok vagy dialógusrészletek, vagyis mindnek van megszólítottja. Csak épp nem mindig tudom, ki az. Hol szellemi lényünk tükröződése, hol Isten, ha vallásos terminológiával akarunk élni, hol a felettes én. Talán a versalany változása is közrejátszhat abban, hogy sokan olvasták: fiatalkoromban a „te” volt a megszólalás módja – nyilván, a korszellemből adódóan is –, utána az „én” lett, most pedig a „mi”. Ennek a kötetnek a versalanya általában egy hang a kórusból. Egy hang a Ha van lelkünk ugyan megszólalóival. S bár egy képzelt diktatúra elnyomottjainak hangja ez, egy ázsiai történetet, egy ottani földrajzi helyet jelöl meg, de azért azt gondolom, hogy az ember státusza a világban független a földrajzi elhelyezkedésétől. Ekképpen ez a magányos, kétségbeesett, alávetett és mégis reménykedő emberek kórusa.
