„India ma csatlakozott az űrhatalmakhoz” - büszkélkedett el tegnap egy televíziós beszédben Narendra Modi indiai miniszterelnök. Azt követően tette meg bejelentését, hogy – állítása szerint – egy hadgyakorlat során rakétával sikerült kilőniük egy alacsonyan, nagyjából 300 kilométer magasságban repülő műholdat. Az erődemonstráció időzítése nem véletlen, a világ második legnépesebb országában jövő hónapban választásokat tartanak, a kormányfő pedig szerette volna megmutatni, hogy méltó ellenfelei térségbeli fő riválisaiknak, Pakisztánnak és Kínának.
India ezzel valóban egy szűk elit klubhoz csatlakozott, eddig az Egyesült Államok, Oroszország és Kína rendelkezett bizonyítottan hasonló képességgel. Félő, hogy a jövő háborúit az űrben (is) fogják vívni, a versenyben pedig senki nem akar lemaradni. Ennek részeként jelentette be például múlt évben Donald Trump amerikai elnök, hogy hatodik, önálló haderőnemként „űrhadsereget” hoznának létre. Ehhez ugyan még a Kongresszus jóváhagyására is szüksége van, ami koránt sem garantált, ám a szándék jól jelzi, hogy az amerikaiak szeretnék megőrizni vezető pozíciójukat az űrben is. A tervezett amerikai űrhadseregről egyelőre keveset tudni, de a tervek is inkább a jövőbe néznek. Jól jelzi ezt a célra szánt pénz is: öt évre alig kétmilliárd dollárt kapna a program, miközben a védelmi költségvetés egy esztendőre is meghaladja a 700 milliárd dollárt. Az amerikai aggályokat alátámasztotta egy februárban megjelent titkosszolgálati jelentés is, amely lényegében arra figyelmeztetett, hogy az űr lehet az Egyesült Államok Achilles-ina.
Egyelőre persze nem kell a Csillagok Háborújából ismert Halálcsillagra, vagy akár ágyúkkal felszerelt űrhajókra sem gondolni. Egy esetleges űrháború legfontosabb célpontjai a hadászati műholdak lennének, melyeknek óriási szerepe van a navigációban, a felderítésben és hírszerzésben. Csakhogy az ENSZ adatai szerint 2019 elején már 4987 kisebb-nagyobb műhold keringett a fejünk felett, melyek közül először is tudni kell azonosítani és követni, végül hatástalanítani a katonaiakat. Ehhez nincs is feltétlenül szükség rakétákra, akár jól irányított lézersugarakkal is „elvakíthatók” a szatellitek, vagy feltörhető számítógépes rendszerük. Sőt, a műholdak megsemmisítésének megvan az a hátránya is, hogy a robbanás nyomán keletkező törmelék a többi eszközre is veszélyt jelent. Mikor például Kína 2007-ben szétlőtte egy használaton kívüli műholdját, becslések szerint az legalább 3000 darabra szakadt (India is azért alacsonyan hajtotta végre a tesztet, hogy a roncsok ártalmatlanul a földre hulljanak). Könnyen elképzelhető, hogy egy esetleges háború esetén egy csapás az űrben milyen láncreakciót indítana be, a rivális hadseregek nem csak egymást „vakítanák meg”, de a televíziók, telefonok is elnémulnának, használhatatlanná válnának a civil GPS-szolgáltatások is.
A fegyverkezés az űrben persze koránt sem új keletű gondolat. Az Egyesült Államok például már korán, 1959-ben végrehajtotta első tesztjét, hogyan tudna műholdat elpusztítani, pedig ekkoriban még messze nem voltak olyan elterjedtek az eszközök, mint manapság. A következő két évtizedben Oroszország is kifejlesztette saját fegyvereit a célra, Kína 2007-ben társult a klubhoz. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetésével 1967-ben hívtak életre egy nemzetközi szerződést, melyben az aláíró felek – köztük egyébként Magyarország is – vállalják, hogy nem helyeznek el tömegpusztító fegyvereket az űrben, a Holdat és más égitesteket kizárólag békés célra lehet használni.
Szerencsére az űr azért nem csak a vetélkedés, de a békés együttműködés terepe is. Mivel a NASA jelenleg nem rendelkezik olyan űrhajóval, amely embert is képes szállítani, – ezt a hiányosságot pótolná a SpaceX fejlesztése – az amerikai asztronauták is orosz segítséggel jutnak a Nemzetközi Űrállomásra, ahol ugyancsak példás a közös nemzetközi munka.
