Emlékszem, a NATO-, illetve EU-csatlakozásunkról döntő referendumok idején tele volt a hazai sajtó azzal a megállapítással, miszerint most végre mi magunk dönthetünk arról, hová tartozzunk, milyen irányt vegyen Magyarország fejlődése. Holott már 1989-es felszabadulásunk sem önerőből történt. Nem tömegtüntetések járultak hozzá az addigra jócskán felpuhult kommunista diktatúra spontán összeomlásához hazánkban, és nem is annak a satnya fiatalembernek a gyújtó hangú beszéde váltotta ki Nagy Imre újratemetésén. Valamivel korábban Máltán Mihail Gorbacsov biztosította amerikai partnerét arról, hogy Moszkva nem gördít akadályt a keleti blokk államainak demokratizálódása útjába.
A nagyhatalmaktól ajándékba kapott szabadságunkat pedig mindössze két évtized múltán úgy meguntuk, hogy 2010-ben önként vettük a jármot újból a nyakunkba. Orbán Viktor kilencévnyi pusztító regnálását követően most ugyanúgy a nagy- és középhatalmak vezetőinek számításán múlik a hazai demokraták törekvéseinek sikere, mint egykoron. Ismerjük ezt a szituációt. Az 1849-es orosz intervenció árnyékában Kossuth hiába reménykedett a szavak szintjén szabadságszerető brit diplomácia jóindulatában. Az európai erőegyensúlyt féltő Palmerston külügyminiszter ezt mondta a cár követének: „Talán igazuk van, de végezzenek velük minél hamarabb!”
Érthető, hogy Manfred Weber félti az Európai Néppárt egységét. De ha a csúcsjelölt félreteszi az értékelvű politizálást, s hideg fejjel mandátumbecslésbe bocsátkozik, akkor is látnia kell: a magyarországi kormánypárt bűneinek eltussolása esetén az EPP-ből kilépő politikai formációk jóval több képviselői helyet vesznek el a néppárti frakciótól, mint amennyit a bennmaradó Fidesz biztosítana számára. Orbán Viktor természetesen tisztában van azzal, hogy eddigi destruktív tevékenységét kizárólag európai pártcsaládjának mandátumféltésből eredő passzivitása tette neki lehetővé; éppen e néppárti opportunizmusból lett elege most azoknak a tagpártoknak, amelyek a magyar miniszterelnök aposztrofálása szerint az EPP „liberális szárnyát” képezik.
Orbán jól tudja, hogy a szóban forgó néppárti „védőernyő” nélkül ő is az EP jobboldali radikálisainak sorait erősítő Kaczynskiék sorsára jutna, hiszen a szintén antidemokratikus varsói kabinet ellen imponáló gyorsasággal léptek fel az uniós intézmények. A Fidesz elnöke a rá leselkedő veszély tudatában kétségbeesett kármentésbe kezdett Weber meggyőzése érdekében: valamiféle baloldali ármánynak próbálja tulajdonítani az őt érő kritikákat, illetve komédiába illő gesztussal ígéretet tett, hogy leszedeti pártjának Európa-szerte botrányt kiváltó plakátjairól az EB néppárti elnökét, hogy helyette a szocialista alelnököt nevezze ki Soros „beépített emberének”.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Orbán Viktort a magyar választópolgároknak kell eltávolítani a hatalomból, ezt helyettünk senki se teheti meg. De azért az EU sokat tehet, hogy a már-már a hatalom kizárólagos birtoklására törő magyar kormányfőt megállítsa egy kritikus ponton. Ezért nyugszik most oly nagy felelősség Weberen.